„Csak a dilettánsoknak van szükségük ihletre”

Tiszai Nagy Menyhért és fia, Nagy Enzoe Zoltán közös kiállítását nyitották meg a napokban Nyíregyházán a Kállay Gyűjteményben. Mindketten ecsettel örökítették meg a körülöttük lévő világot, a festés mellett az édesapa verseket írt, a gyermeke pedig egy időben fotózott. Tiszai Nagy Menyhért 2012 óta nem lehet már velünk, de alkotásai, költeményei mind a mai napig közvetítik szellemiségét.

Szertefoszlott álom

A kiállítás megnyitása után arról kérdeztük Nagy Enzoe Zoltán festőművészt, mit jelent a számára ez a kettős kiállítás.

– Annyira elválaszthatatlanok voltunk az édesapámmal, illetve vagyunk még most is, hogy számomra természetesek azok a közös kiállítások, ahová meghívnak bennünket. Egykoron édesapám is közreműködött alapító tagként a Ticce – a Bodrogközi és Ung-vidéki Alkotók Társulatának – megalakításában az 1970-es évek végén. Nagy célja volt, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében létrehozhasson egy alkotóházláncot, sajnos ebből később csak Aranyosapáti maradt meg. Aranyosapátiban már együtt szerveztük a festőtáborokat. A festés és a rajzolás gyermekkorom óta természetes volt a számomra, s ez is szorosabbra fűzte az apa-fiú kapcsolatot. Én eredetileg restaurátornak készültem. Arra gondoltam, hogy az édesapám református lelkészi pályájának és az én festői ténykedésemnek a fúziója a restaurátori munkában fog kiteljesedni. Erre aztán sajnos nem volt lehetőségem, mert bár annak idején felvettek Kassán a középfokú iparművészeti iskolába, de az igazgató azt mondta, hogy a pap gyermeke nem fog ­meggazdagodni a restaurálásból, így az álmaimból semmi sem lett. Végül én is a lelkészi hivatást választottam, de néhány évvel később festő lettem, s mind a mai napig az vagyok.

– Egy időben próbáltam mást csinálni, mint édesapám, ezért is indultam el a fényképeszkedés irányába, de aztán egy idő után úgy éreztem, hogy nekem kevés az, amit a behatárolt objektívben látok. Ráadásul akkor még szinte fekete-fehér fényképek készültek, én pedig szerettem volna színt vinni a képeimbe, az elgondolásaimat úgy megörökíteni, ahogyan én szerettem volna. Mindezt végül a rajzolással és a festéssel tudtam megvalósítani – mesélte életéről a képzőművész.

– Az iparművészeti középiskolát ott hagyva gimnáziumban tanultam tovább, s annak elvégzése után foglalkoztam a fotózással. Filmművészeti főiskolára szerettem volna menni, de a szocializmus idején nehéz volt oda bekerülnie egy pap gyermekének, így gyakorlatilag maradt a teológia. A versírást meghagytam apámnak, bár gyerekszinten volt egy-két próbálkozásom. Különben neki is problémája volt a költészetből, mert az 1960-as években kezdett el írogatni, amikor nem jó szemmel nézte a hatalom, hogy a papok írással is foglalkozzanak. Felvidéki magyar írók és költők voltak a barátai, Dénes György, Zs. Nagy Lajos, Ozsvald Árpád, Gyurcsó István, de mondhatom Emil Boleslav Lukac nevét is, aki kitűnően beszélt magyarul. Ezek az irodalmárok próbálták belopni az egyedüli újságba, az Irodalmi Szemlébe az ő verseit, néha még álnév alatt is. Apámnak nem tetszett ez a beburkolózás, ez a titkolódzás, ezért váltott a képi formára, hogy abba csak nem lehet belekötni.

Gyakran jött az édesapjával Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe? – kérdeztük Nagy Enzoe Zoltántól.

– Igen, mondhatom azt, hogy gyakran, hiszen ketten szervezkedtünk, ha alko­tótáborokról volt szó. Volt egy neves felvidéki festő ­barátja, aki kezdetben segített neki, Kiss Egon Károly, de később elmaradt mellőle. Az ara­nyosapáti alkotótábort ­később áthelyeztük Csarodára, ott volt egy nagyon aranyos polgármester, Király Béla, aki nyitott és segítőkész volt, de sajnos édesapám halála után egy fél évvel ő is elhunyt.

Ajándék az államelnököknek

Napjainkban hogyan fogadják az emberek a közös kiállítást?

– Igény még olykor van a kiállítások rendezésére, de én magam már nemigen foglalkozom a szervezéssel. Úgy látom, az emberek ma már mindent digitális módon intéznek el, pedig egészen más dolog élőben látni valamit, s akár még meg is tapogatni a vásznat, ha meglehet. Egy-egy összejövetel alkalmával vállalom, hogy képet készítek 20-30 perc alatt, persze egy aránylag egyszerű témára kell gondolni, s nem bonyolult kompozícióra. A szervezők akár még ajándéknak is felajánlhatják a képet. Így került például az egyik szlovák kormányfőhöz egy alkotásom. Sőt, Szlovákiában jó kapcsolatot ápolok a művészetkedvelő Rudolf Schuster egykori államelnökkel, aki szereti a képeimet és szívesen hallgatja operaénekes feleségemet. Ez a jó kapcsolat még most is tart. Rengeteg képemet ajándékozta európai államelnököknek, kapott festményt Gorbacsov is, most pedig Heinz Fischer osztrák politikusnak készítek egy alkotást – folytatta Nagy Enzoe Zoltán, akitől végül azt is megkérdeztük: lehet-e megrendelésre alkotni, vagy csak ha jön a múzsa csókja? – Erre a kérdésre Szász Endrével tudok válaszolni. Azt nyilatkozta, hogy csak a dilettánsoknak van szükségük ihletre, a művészet nekünk itt van a zsebünkben. Egy festőben kell lennie annyi profizmusnak, annyi kurázsinak, hogy ha felkérik, akkor meg tud festeni egy adott pillanatban egy képet. S ez lehet akár egy érdekes absztrakciója is a művész pillanatnyi lelkiállapotának. MML

Fotók: M. Magyar László