Gazdag és értékes útravalót kapott

Nagyszabású gálán, a Stefánia Palotában adták át az idén a Magyar Kultúra Lovagja címeket. A megyei díjazottakat bemutató cikkünkben azt ígértük, hogy a Váci Mihály- és Jókai Mór-díjas költőről, íróról, dr. Fazekas Istvánról egy későbbi számunkban részletesen írunk. Rövid életrajzából akkor kiderült, hogy Csengerben született, de hogy milyen erős szálak fűzik a szülőföldhöz, hogy mit adott neki Szabolcs-Szatmár-Bereg, arról a vázlatos életút nem szólt, nem is szólhatott...

– A szüleim pedagógusok voltak, édesanyám tyukodi, ott tanított – az egyébként szabolcsi – édesapám, így ismerkedtek meg. Még Tyukodra születtem, épphogy elmúltam egyéves, amikor a tiszadobi gyermekvárosba hívták őket. Pontosabban apámnak nagyon jó barátja volt a költő Ratkó József, és akkoriban volt egy olyan elképzelés, hogy Ratkó egykori állami gondozottként lehetne ott igazgató. 

– Ebből később nem lett semmi, ám addigra már odacsábította apámékat. Néhány év múlva aztán megint költöztünk, ugyanis a fiatal pedagógusokat, akik meg akarták reformálni az ottani rendszert, szétrobbantották, a szüleim pedig Nyírtasson kaptak munkát – idézte fel dr. Fazekas István, aki a gimnazista éveit már Kisvárdán töltötte, s oda tért vissza a jogi egyetem után. Eleinte a városi ügyészségen dolgozott, majd néhány évig ügyvédkedett, a sors azonban úgy hozta, hogy végül Százhalombattán telepedett le.

Kapálás közben Aranyt szavalt

– Szoros kapcsolatunk volt a nagyszüleimmel – folytatta –, minden héten meglátogattuk őket, nyaranta is rengeteg időt töltöttem náluk. A tyukodi nagyapáméknak nagy földjük volt, és több hektárt béreltek is, így megismerkedtem a paraszti munkával, úgy a mezőgazdasággal, mint az állattartással, -gondozással. 

– Az apai nagyanyámtól az irodalom szeretetét kaptam. Színésznőnek készült, az volt a nagy álma, lánykorában rengeteget verselt, végül egyszerű parasztasszony maradt, aki szerette Petőfit és szinte betéve tudta Arany János műveit. Kapálás közben mindig az ő balladáit szavalta nekünk, és nagyon sok élethelyzetre versekkel intett bennünket. Nagyapámnak is sokat köszönhetek, tőle a markánsan igazságkereső életszemléletemet örököltem. Az első meghatározó, verssel kapcsolatos élményem is hozzá fűz. A dédnagyapám már beteg volt. Faragott nekem egy kardot és elküldte a nagyapámmal, aki csak akkor adta oda, ha megtanulok egy verset. 

– Így szólt: „Van nekem egy kardom, én faragtam fából, hogyha vágok véle, előttem a mák hull. De ha majd megnövök, acélból lesz a kard, mind levágom véle, ki bántja a magyart.” Amikor ezt elszavaltam és megkaptam az ajándékot, rögtön nekiestem vele a köszmétebokroknak. Nagyapám odaintett magához, komolyan rám nézett és azt mondta, azzal legyek nagylegény, aki védekezni tud...

Megérintették Petőfi sorai

Arra, hogy mikor és hogyan köteleződött el a költészet iránt, egészen pontosan emlékszik.

– Azelőtti nyáron, hogy első osztályos lettem, mutatták be Jankovics Marcell egész estés rajzfilmjét, a János vitézt. A faluban nagy esemény volt a mozi, hónapokig készültünk rá izgatottan, papírból kivágtuk, színeztük, öltöztettük a szereplőket, de a történetet nem ismertem. A vetítés előtt azonban megbetegedtem, nem mehettem el, ezért apám vigasztalásként az ágyam mellé ült és felolvasta az egészet. Olyan gyönyörűnek találtam, hogy mire befejezte, szinte meg is gyógyultam.

–  Innentől fogva alig vártam, hogy iskolába menjek és megtanuljak olvasni. Karácsonyra nagyjából sikerült is, szenteste pedig lefeküdtem a karácsonyfa alá egy Petőfi-kötettel, és amíg betűztem, hogy „Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. / Reszket a lelkem, mert / Eszembe jutottál…”, megérintette a gyermeklelkemet a csoda, azt éreztem, én is verseket akarok írni. Hét-nyolcéves koromra már füzeteket töltöttem meg a verseimmel.

– Mint említettem, apám barátja, Ratkó József gyakori vendég volt nálunk, és mindig azzal jött be, hogy „Fiú, nézzük, mit írtál!” Amikor elolvasta, elmondta a véleményét, de a legszigorúbb kritikáit is mindig szeretettel fogalmazta meg – gyengéden, de határozottan terelgetett a költészet lényege felé.

– Hálás vagyok Istennek, hogy oda születettem, ahová. Olyan csodálatos gyermekkorom volt, amit megírni lehet, szavakkal elmondani azonban nagyon nehéz. Gazdag és értékes útravalóval indultam neki az életnek. Amit a szülőföld adhatott, azt mind megkaptam.