A portréiban ő maga is benne van

Anna, álla alatt megkötött kalapban néz velünk farkasszemet, Amy színes kendőben, hosszú fülbevalóval szinte vibrál a vásznon, Laurie pasztellszínű sminkjén áttörnek smaragdzöld szemei, Jade és Chloé pedig szoborszerű szépségükkel szegezik a kép elé a látogatót. Puglia és Velence vidám, bohókás várossá változik, és életre kel egy golfpálya is: a versenyzők aligha örülnének neki, a festményt csodálók viszont hosszú percekig állnak előtte, s megpróbálják kibogarászni, hogyan is keresztezik egymást a girbe-gurba pályák. A képek alkotója Hullan Bea, akinek festményeit április végéig a Váci Mihály Kulturális Központban láthatjuk – aki kíváncsi az alkotásokra, csak olyankor menjen el megnézni őket, amikor nem kell rohannia: minden képre elegendő időt kell szánni, hogy észrevegyük ezernyi apró részletét, és hogy hagyjuk magunkat elvarázsolni.

Bohókás tájképek

Hullan Bea nem tanult festeni, autodidakta módon képezte magát. Bár a családjában senki sem foglalkozott képzőművészetekkel, gyerekként szinte folyamatosan rajzolt, később viszont jó pár év eltelt anélkül, hogy színes ceruzát vagy ecsetet vett volna a kezébe. Ám amikor megszületett a legidősebb lánya, esténként, s éjszakánként festeni kezdett. Fogtechnikusként dolgozott, de egy idő után érezte: abban a szakmában nem tudja megmutatni az érzéseit, a gondolatait, s hogy az a munka nem adja meg neki azt a pluszt, amitől harmóniában lehet saját magával. Lapunknak úgy fogalmazott: a mélységek és magasságok embere, aki nem bírja a monotonitást és akinek szüksége van visszajelzésekre – a festészet ezt is megadta neki. Kezdetben tájképeket festett, de mivel türelmetlen, és mindent egyszerre akar megmutatni, ezek az alkotások bohókásak, nélkülözik a logikát. Rengeteg részletből állnak össze, és minden megtörténhet rajtuk, még az is, hogy a fák lefelé lógnak, vagy hogy nem dönthető el, hol ér véget a víz, s hol kezdődik az ég. Puglia, Párizs, Velence, Lisszabon hangulata köszön vissza a vásznakról, na és a Balaton, Bea egyik kedvenc helye. Ám a fantáziaképek korszakának szinte egyik pillanatról vége szakadt: úgy érezte, váltania kell, s elkezdett portrékat festeni.

Törékeny állapot

– A női arcképeimen keresztül azt szeretném megmutatni, hogy mi, nők, milyen sokszínűek vagyunk. Fontos üzenetük, hogy hinnünk kell magunkban: nem engedhetjük meg, hogy beskatulyázzanak bennünket, de ezért nekünk is tennünk kell. A portréim nőalakjai erősek, határozottak, függetlenek, de meg merik mutatni a sebezhetőségüket is. Mindegyikben benne vagyok én is a bizonytalanságaimmal, a vívódásaimmal, az érzéseimmel – mesélte Hullan Bea, és hozzátette: szereti látni, ahogy a kiállításain az emberek megállnak a képek előtt, és a portrékat figyelve megfogalmaznak egy történetet. Mint mondta, a festményei nem tudatos tervezés eredményei, úgy érzi, ő csak egy közvetítő, akinek kevés köze van ahhoz, milyen lesz a végeredmény. Éppen emiatt soha nem fest megrendelésre, pedig lenne rá igény. Mindig magasabbra teszi a lécet, amit saját magának állít fel, és azt érzi, egyre nehezebb szintet lépni. Ha nincs benne bizonytalanság, könnyen fest, viszont ez törékeny állapot, mert csak rövid ideig hiszi el, hogy jó az, amit csinál. Sokat gyötrődik ezen, és olyankor ott ül a kétely a vállán: mi lesz, ha már nem tud ezen a szinten festeni? A tökéletesre törekszik és ez időnként azzal jár, hogy ha egy képpel nem teljesen elégedett, alapozóval egészen egyszerűen eltűnteti – legutóbb a gyerekei mentették meg egy alkotását. Nem fest sokat – évente általában 12 képet –, és nehezen válik meg tőlük. Van egy gyűjtő, akinél 11 festménye van, és aki sokszor idézi fel nevetve azt az alkalmat, amikor szinte ki kellett tépni a kezéből a már megvásárolt képet. – Meghat, amikor azt látom, milyen szeretettel fogadják a festményeimet, sokszor olyan, mintha családtagként kezelnék – ilyenkor tudom, hogy jó helyre kerülnek és azt érzem, megéri a befektetett idő, energia – mondta Bea, hozzátéve, hogy festészet nélkül már nem tudna létezni, hiszen a képekkel kifejezhet mindent, ami számára fontos, és megteremtheti azt a harmóniát, amire enélkül nem biztos, hogy lenne esélye.  

SZA