A zene a gyógyszer, ha valami fáj

– Ez a város közel áll a szívemhez, ami teljesen természetes, hiszen a fiam felesége innen származik, de hogy mikor zenéltem itt utoljára, nem is igazán tudom. Pár éve az egyik bevásárlóközpont szülinapján léptünk fel, de azelőtt nagyon régen, talán még a Generállal? – múlt héten szombat este, a Rózsakert Szabadtéri Színpadon tartott koncert előtt próbáltunk visszamenni az időben az ország egyik legnépszerűbb énekesével, Horváth Charlie-val, akivel a siker titkát is kerestük: azt, hogyan képes 75 évesen is ekkora energiákat mozgósítani a színpadon, s hogy vajon minek köszönhető, hogy a népszerűsége évtizedek óta töretlen.

Hiánycikk az igényes muzsika

– Szeret bennünket a közönség, amiért nem tudunk elég hálásak lenni nekik – feleli a kérdésre, és azt mondja, a titok a zenében rejlik, ami a dalaikban mindennél fontosabb.

– Mi először megírjuk a zenét és csak utána jön a szöveg, a mai előadók nagy része viszont ezt fordítva csinálja és leginkább csak szövegelnek. Akik ezeket írják, manapság dúskálnak a feladatokban, de ha levennénk a szöveget a zenéről, csak csörömpölést hallanánk. Hiánycikk az igényes muzsika, a feltörekvő zenekarok nagy része – tisztelet a kivételnek – nem tesz ebbe energiát. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek tehetséges fiatalok: vannak, de sajnos a rádiók nem az ő zenéiket játsszák –  én amikor csak tudtam, megpróbáltam segíteni, felkarolni őket. A legutóbbi albumomon például, ami a Mindenen túl címet viseli, és ami platinalemez lett, harminc vendég szerepel: zenészek, vokalisták – mások mellett Veres Mónika, Nika, Tóth Vera vagy Szolnoki Péter –, akiket nemcsak előadóként, de emberként is nagyon szeretek, és akikkel már régóta terveztünk közös munkát – mondja Charlie, és hozzáteszi: boldoggá teszi, hogy a pályája minden szakaszában kiváló zenészekkel hozta össze a sors, a közös munkából pedig igényes, jó dalok születtek, amelyek túlmutatnak a popzenén, hiszen megjelenik bennünk a funky, a soul, a jazz.

Mintha rá írták volna

Szerinte azért is lehetnek évtizedek óta népszerűek, mert őszinték a színpadon és azon kívül is, ezt pedig megérzi és értékeli a közönség.

– Szerencsések vagyunk, mert bár soha nem voltunk benne a pixisben, a dalainkat nagyon sokan szerették-szeretik. Talán azért, mert mindenki megtalálhatja azt a dalt, amiről azt érzi: csak neki szól. Én szinte mindegyik nótánkkal így vagyok, mert olyan, mintha rám írták volna a dalokat. És ha így is volt, az nem véletlen, hiszen Lehr Pistával vagy László Attilával legalább negyven éve együtt muzsikálunk és sokkal inkább vagyunk barátok, mint zenésztársak.

– Óriási büszkeség, hogy legalább tízszer töltöttük meg a Tabánt, a régi Budapest Sportcsarnokot, vagy az Arénát – ha nem hangozna nagyképűen, azt mondanám, hogy nem tudunk annyi koncertet adni, amennyire igény lenne – mondja Charlie, aki arra a kérdésre, hogy nem fárasztja-e a rengeteg fellépés, őszintén válaszolt.

– De igen, sokszor érzem, hogy fáradt vagyok, de ha kimegyek a színpadra, megszűnik minden bajom. Hihetetlen érzés látni, hogy a fiatalok és idősebbek ugyanúgy élvezik a koncerteket, és hogy együtt éneklik velünk a dalokat. Ameddig ez így lesz, érdemes néha egy kicsit elfáradni... 
SZA