Kettős ünnep a Kálvin téri templomban

Lukács Ödön 1886-ban megjelent várostörténeti monográfiájában megemlíti, hogy a 17. század első éveiben már egész Nyíregyháza a reformáció híve volt. Ugyanő iktari Bethlen Istvánt nevezi meg a református egyház első védurának, aki tetemes javadalmazással járult hozzá a prédikátor fizetéséhez. A 17. sz. közepén Nyíregyháza a tekintélyesebb reformált egyházak közé tartozott, később azonban zaklatások érték, pusztulásnak indult, de nem szűnt meg.

Körülbelül 15 ezer ember élt 1858-ban a városban, ebből mintegy ötszáz volt a helvét hitvallást követő. Ekkor az egyház vezetői egy országos gyűjtésre buzdító körlevelet bocsátottak ki, melyben új iskola építésére és a templom „tágasbítására” várták az adományokat. Hamarosan már egy új templom építésében gondolkodtak. 1862-ben a téglavettetést is elhatározták, sőt 1865-ben terv is készült, azonban a pénzalap alig gyarapodott. Az események 1870-től gyorsultak fel, amikor Lukács Ödönt választották meg a gyülekezet lelkészének. Ugyanebben az évben Melhouse János elkészítette az új templom terveit és 1873 tavaszán lebontották a régi templomot. „Könnyes szemmel jártak-keltek az egyház vénei a bontás alatt lévő kis templom körül, a szó teljes értelmében könnyek között temették, siratták azt el”. Az építési munkálatokkal Szabó Márton és Styevanyik István vállalkozókat bízták meg.

Az alapkőletételi ünnepélyt 1873. május 21-én, áldozócsütörtökön tartották. Az alapkőbe elhelyezett emlékiratban röviden összefoglalták az ótemplom történetét, a jelenlegi építésére tett erőfeszítéseket majd végezetül felsorolták az egyházmegye, a helyi egyházak és a város tisztikarának névsorát. Áldást kívántak az ismeretlen utódokra, majd bíztatták őket: „A mi hamvainkat szétszórja nemsokára az idő, de hisszük, sőt tudjuk, hogy nemes eszméink, melyeket a Krisztus nevében, a szabadság, felvilágosodás és köztökéletesedés érdekében hangoztatunk, megállnak mindörökké, s a közös czélhoz közelebb segélik az emberiséget. Legyetek ti is ezeknek buzgó apostolai, hogy evangéliumi szabad anyaszentegyházunk emelkedhessék fényben, nagyságban, tisztaságban és méltóságban. Ne kicsinyeljétek a mi áldozatainkat, de tegyetek ti többet; századok és ezredek elmúlása után hisszük tökéletesebb lesz a világ, s ti többet tehettek az egyház anyagi és szellemi építésére. Isten a mi bizodalmunk tornya, hogy úgy leszen.”

Az alapkőletételt követő munkálatoknak köszönhetően, 1873-ban tető alá hozták a még torony nélküli templomot, amelyben 1874. január 1-én meg is tartották az első istentiszteletet. Nagy öröm volt ez a gyülekezet életében, amely az isteni gondviselésben bízva mindent meg is tett, hogy a templom végre teljesen felépüljön. Három évvel később kikövezték és székeket készíttettek bele. 1882-ben Melhouse János tervei alapján, Király Sándor helyi építészvállalkozó kivitelezésében augusztusban kezdtek hozzá a munkálatokhoz és a következő hónapban már tető alá is hozták a tornyot, amelynek tetejére szeptember 24-én gömböt és csillagot helyeztek. Ezen a napon a templom előtti teret „beláthatatlan sokaságú közönség”, mintegy 5–6 ezer ember szállta meg, hogy Isten igéjének hallgatása mellett szemtanúja legyen e látványos eseménynek. Az ünnepség kezdetét délután 3 órakor harangzúgás és mozsárágyú lövések jelezték. A torony tetejére szánt gömböt szalagokkal ékesítették, melyeket fehérruhás nyoszolyólányok tartottak. A megtisztelő gömbfeltételi örömanya címet Marsalkó Károlyné látta el. A templomajtó közelében felállított szószékről Lukács Ödön, a gyülekezet lelkésze, esperes hirdette az igét és mondott alkalmi beszédet. „Itt áll tehát pompásan, magasra emelkedve immár templomunk tornya, hirdetvén mindeneknek a szeretet, szabadság, béke és felvilágosodás nagy eszméit”. Ezt követően Vass Mihály segédlelkész felolvasta a templomépítés történetét összefoglaló emlékiratot, amelyet a gömbbe helyeztek. Majd a „lelkesült közönség éljenzése közben” felvonták a gömböt a torony tetejére, arra pedig csillagot helyeztek. A torony tetejéről Mezei János ácsmester dr. Szabó Dávid alkalmi versével mondott köszöntőt és kért áldást az építkezés résztvevőire. Közben „a ledobált poharak kedélyes mozgalmat idéztek elő a közönség ifjabb tagjai közt”.

Ugyanebben az évben elkészült az orgonakarzat és az orgona is, így a gyülekezet lelkipásztorával készülhetett a szentelési ünnepségre. Az 1883. július 3-án tartandó ünnepségre már előző nap megérkezett a felszentelést végző Révész Bálint tiszántúli püspök és báró Györffy Róza, Gräfl József főispán felesége, mint templomszentelési örömanya. A megyei és városi tisztikar, Verzár István római katolikus esperes, az ipartársulat és az iparos ifjúsági egylet, valamint hatalmas tömeg fogadta őket a vasútállomáson. Az üdvözlő beszédeket követően a város díszfogatán érkeztek meg a templomhoz, amely elé díszkaput állítottak a következő felirattal: „A szeretet Istenéhez!”. A püspök a parókia épületében fogadta a helyi egyházak tisztelgő küldöttségeit, majd a Széna (ma Országzászló) térről a Rákóczi-induló hangjai mellett vonuló fáklyás menetet, akik ezt követően a vármegyeházán elszállásolt főispánnét is köszöntötték.

Másnap 9 órakor kondult meg a templomba hívogató harang. Pillanatok alatt megtelt az ünnepi díszbe öltöztetett Isten háza, sokan kívül is rekedtek. A püspök vezetésével léptek a templomba a szolgálatot végző lelkészek, s közben a gyülekezet orgonakísérettel a 37. dicséret első, majd a 233. dicséret első és harmadik versét énekelte. Ezt a sárospataki főiskolai ifjúsági kar éneke követte, majd a püspök lépett a szószékre, és „imájával az ünneplő közönség lelkét a hetedik égig ragadta”. A lelkészekből alakult tiszaháti dalárda éneke után a gyülekezet lelkésze, Lukács Ödön emelkedett szólásra. Összefoglalta az építkezés éveit, majd kérte a gyülekezetet, hogy „ékesítse fel e templom benső szegletkövét lélekben a szeretet aranyával, hogy lehessen e hajlék valóban szentegyház, vagyis háza az egységnek a testvérszeretetben; a hit tiszta színezüstjével, hogy loboghasson e hajlék falai közt a világ világossága mind az időknek végezetéig”.

A gyülekezet lelkészének alkalmi beszédét követően keresztelést végeztek, majd három ifjú pár örök hűséget fogadott Isten színe előtt, végül kiosztották az úrvacsorát. E magasztos pillanatok után ismét Révész Bálint püspök emelkedett szólásra, aki Isten áldását kérte a templomra, a gyülekezetre, az ünneplő közönségre, a hazára és a királyra. A hálaadó istentisztelet a sárospataki főiskolai énekkar énekével zárult. A Nyírvidék tudósítója szerint a templomszentelés a „különböző felekezetek közötti testvéri szeretetnek ünnepe volt városunkban, melynek szép összhangját egyetlen oda nem illő mukkanat sem zavarta meg”, valamint „az ünnepélyről mindnyájan kedves emlékekkel, hangulatteljes kebellel és a kegyeletes buzgóság szent érzelmeivel távozánk; kívánva, hogy adjon az Isten a helybeli református vallásfelekezetnek számos örömnapot és keblében igaz hitet, tiszta erkölcsiséget, testvéri szeretetet”.

A szentelés felemelő pillanatait népünnepély követte. A meghívottak a nagyvendéglőbe siettek, ahol közebéd volt. A vendéglő bérlője azonban drága és gyatra minőségű ételeket szolgált fel, így többen étlen-szomjan távoztak. Nem maradt viszont finom ételek nélkül a köznép, akik számára az iskola udvarán terítettek asztalt. Még a püspök úr is elvegyült közöttük és velük szívélyesen társalkodott. Itt Dombi Laci zenéjére éjfélig mulattak, járták a kállai kettőst, míg a templomban hat órától egyházi hangverseny kezdődött, aminek bevételét a templomépítés költségeire fordították.

Az emlékezetes napot este kilenc órától a nagyvendéglő nagytermében táncmulatság zárta. A zenét a „Nyírség varázshegedűse”, Benczi Gyula és zenekara szolgáltatta. A bálanyai tisztet a főispán felesége, báró Győrffy Róza töltötte be, aki fehér moaré selyem ruhájában mindenkit elkápráztatott. Ötven pár táncolta az első négyest, „a vidéki szépek a helybeliekkel kedves és feledhetetlen koszorút képeztek”. A résztvevők kivilágos kivirradtig ropták a táncot. 
KM