Nincsenek szerepálmai: csak játszani akar

Vándor volt a Castel Felice-ben, konferanszié a Chicagóban, főinkvizítor a Don Carlosban. Mach­beth első gyilkosa, az Úri muri Borbíró Gyulája a Tengeren Ivan Curryje, A kripli John­nyja, a Görbe tükrök sánta férfija, aki fiatalon az összes öreg királyt eljátszotta: az elmúlt több mint négy évtized alatt Tóth Károly megszámlálhatatlan karakter bőrébe belebújt. A Móricz Zsigmond Színház művésze, aki az idei Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Prima-gálán különdíjat vehetett át, annak ellenére sem fordított hátat a hivatásának, hogy voltak olyan időszakok a pályáján, amikor úgy érezte: nem kap elég feladatot. Ám mindvégig bízott abban, hogy lesznek majd olyan színházi vezetői, akik komoly, nehéz szerepeket is rá mernek majd bízni – az idő őt igazolta. 

Ez a második díja 

– Noha ez már a 41. évadom a nyíregyházi színházban, ez csak a második elismerés, amit kapok (2021-ben Aase-­díjat vehetett át, a szerk.), így nincs túl nagy rutinom ebben, de fiatal vagyok, van még időm belejönni – mondta lapunknak nevetve a népszerű Totya, aki őszintén örül a Prima díjnak, ahogy fogalmazott: önmagában azt is nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy a jelöltek kiválasztásakor felmerült a neve. 
– Amikor két éve jött egy telefon, és szóltak, hogy el kellene mennem az Aase-díj átadására a Gobbi Hilda Színészmúzeumba, azt hittem, fel kell lépnem az ünnepségen. És amikor kiderült, hogy nem erről van szó, csak egy kis idő múltán tudatosult bennem: én kapom az elismerést. Ahogy akkor, most is annak örülök leginkább, hogy a színház vezetői jelöltek – számomra ez magánál a díjnál is többet jelent – fogalmazott Tóth Károly, akinek soha nem voltak szerepálmai: mindig csak játszani akart, s jó szerepekben megmutatni magát. Persze, mint mondta, ez összetett dolog, hiszen a jó feladathoz jó kollégák s jó rendező is kell – ilyen fantasztikus közegben készült például a Tengeren, aminek minden percét élvezték, ezt pedig a közönség is érzékelte. 

Magából építkezik 

– Az a szeretet, amit a nézőktől kapunk s ami folyamatosan árad felénk, megfizethetetlen, a tapsot pedig negyvenegy év alatt sem tudtam megunni. És a színházat sem: mindig vannak olyan pillanatok, amelyek különlegessé tesznek egy-egy előadást. A munkát, amit egy-egy szerep megkíván, minden próbafolyamatnál elölről kell kezdeni, a korábbi sikerekből pedig nem lehet megélni – mondta Tóth Károly, aki azokat a szerepeket szereti, ahol ember lehet: ahol nincs szükség külsődleges technikára vagy koreográfiára ahhoz, hogy megmutathassa az adott karaktert, ahol magából építkezhet s ahol nem kell megmagyaráznia, mit miért tesz. 
– Azt vettem észre, hogy visszafogottabb lettem a színpadon is, ma már nem akarok túljátszani semmit, hacsaknem éppen azt kívánja a szerep. Ahogy telnek az évek, egyre kevésbé szeretek ugyanolyan módon játszani, mint korábban, és bár nyilván csak a saját eszköztáramra támaszkodhatok, de kétszer ugyanazt a sémát nem lehet és nem is akarom előszedni a fiókból – mesélte a művész, aki úgy érzi, az elmúlt években vált belőle igazi színész. 

Elismerik és megbecsülik 

– Én évtizedeken át szinte mindig harcoltam az igazamért vagy a vélt igazamért, és ez sokszor elvonta a figyelmemet arról, amivel valójában foglalkoznom kellett volna: a munkámról. Egy idő után viszont kezdtem ezt megunni, és csak a színházra akartam koncentrálni. Hosszú időn át éreztem, hogy jóval több feladatot meg tudnék oldani, mint amennyit kaptam, ám az ember hiába gondolja, hogy zseniális lenne bizonyos szerepekben, ha nincs lehetősége ezt bebizonyítani. Voltak ugyan kiemelkedő előadások, de azoknak az időszakoknak nem lett folytatásuk, s talán emiatt is türelmetlen voltam, mindent erőből akartam megoldani, s mindenkinek megmutatni, mennyire jó vagyok – ettől függetlenül soha nem jutott eszembe itt hagyni a színházat, mert bíztam abban, hogy jönnek majd olyan vezetők, akik a helyemen kezelnek. Akik nemcsak a két-három mondatot látják bennem, hanem komoly feladatokat is rám mernek bízni. Így lett, és ezért nagy köszönet jár az igazgatómnak, Robinak (Kirják Róbert, a színház igazgatója, a szerk.), Göttinger Pálnak, a korábbi főrendezőnek, illetve Horváth Illésnek, a jelenlegi művészeti vezetőnek. Úgy dolgozni, hogy az embert elismerik, megbecsülik és partnernek tekintik, óriási motivációt jelent. Én akkor tudom a legtöbbet kihozni magamból, ha jó feladatot kapok, de az soha nem fordulna meg a fejemben, hogy szerepet kérjek. Egyrészt mert ez tőlem nagyon távol áll, másrészt, ha ott vagyok a szereposztásnál, az maga az elismerés. 

Megerősítést jelent 

– Az, hogy jó feladatokat kapok és ezek mellé már díjakat is, megerősítést jelent. Azt, hogy abban, amit hosszú ideig gondoltam magamról, nem vagyok egyedül. És nemcsak a nézők álltak ebben mellém, ami nagyon fontos, hanem az igazgatóm és a főrendezőm is. Hosszú ideig csak mentem, mint egy versenyló, leküzdöttem az akadályokat, vagy éppen túlmentem rajtuk, de folyamatosan harcoltam. 
– Most viszont visszaigazolva látom a saját értékítéletemet magamról a régmúltból. Ettől higgadtabb lettem s magabiztosabb, egy feladattól nem ideges leszek, éppen ellenkezőleg: nyugodtan tudok nekiindulni. Mindez arra inspirál, hogy mindenből a lehető legjobbat próbáljam kihozni. De nem görcsösen és erőből, hanem teljesen természetesen.