Keményen fogtak, de tudom, értem tették

Nem akarok én senkit bántani, de azt gondolom, a velem egykorúak sok mindenben egyetértenek velem. Napjaink egészségügyi helyzetét látva, mindig eszembe jut a mi régmúltunk. 
Szegény családból származó, szerény gyerek voltam a 80-as 90-es években, és ezt soha nem szégyelltem senki előtt. Kezdem azzal, ekkor nem volt, hogy naponta hússzor mossam meg a kezemet. Nem kellett egy nap tízszer kézfertőtlenítést végezni, meg minden mást lefertőtlenítünk stb. Sőt, elárulok egy titkot: a Nagyszüleimnél (igen így nagybetűvel írva) nőttem fel. Mikor kimentem a kertbe és „koszos” kézzel kihúztam a földből a sárgarépát, a retket, a zöldséget, az újhagymát, s úgy haraptam belőlük. Legfeljebb leráztam róla a földet, és persze nem mostam meg. Maszatosan, maszatos kézzel ettük a fáról a gyümölcsöket. A szőlőt sem mostuk meg, igaz akkor még nem méreggel permeteztek. 
A tojás – Nagymamám szerint – úgy volt jó, ahogy „kijött a tyúkból”, nem mostuk meg hipós vízben. Sőt, néha nyersen „szívtam ki” a belsejét is. Horgászni jártunk a kis kanálisra, és közben halas kézzel falatoztuk a folyó menti sóskát. Emlékszem, gyakran mentünk gombát is szedni a kiserdőbe, amit azért Nagyapám (nyugodjék békében) – a biztonság kedvéért – mindig elvitt a Búza téri városi piacra bevizsgáltatni, hogy jó-e. 
Nagy volt az öröm és a készülődés, amikor télen disznót vágtunk a háznál. Egy városi gyerek sohasem tudja meg, hogy milyen nagy élményt jelentett ez nekünk. Fogtuk a farkát, segítettünk a szalmás perzselésben, „kistüzet” raktunk. Láttuk, hogyan mosták majd „húrolták” (a kés fonákával kaparták) a belet, amibe aztán kolbászt töltöttek. 
Vidékről jártunk be autóbusszal a városba, és mindent csupasz kézzel fogtam meg. Anyukám, ha vásárolt nekem egy fagylaltot, esetleg egy lángost, akkor azt is „koszos” kézzel ragadtam meg és úgy ettem. Csupasz kézzel nyúltam a pénzhez és utána az ennivalóhoz. Mégsem volt soha, semmi bajom. Sőt, így erősödött meg az immunrendszerem. Igen, én így nőttem fel. 

Szerényen élni 

Akkoriban a szüleim, a nagyszüleim és a dédszüleim „kinevettek” mindenfajta betegséget. Mindenre volt természetes gyógymód. Nekem is mindig azt mondták, ha valami bajom volt: „ne foglalkozzak vele, majd kinövöd!” És igazuk volt! 
A dédszüleim 90 évig éltek. Nem volt hűtő, ha hidegen kellett valamit tartani, akkor levitték a pincébe, a verembe, vagy leeresztették a kútba. A kútból vederrel húzták fel a vizet, és azt itták. Ez volt az igazi víz, akkor még nem volt ásványvíz vagy kóla, legfeljebb szódavíz, de az is csak ünnepnapokra. Szinte minden udvarban volt ásott kút. Máshol, például nálunk is, már fúrott kút üzemelt. Ha véletlenül leesett az étel a földre, megfújtuk és ettük tovább, nem dobtuk ki a kukába! Micsoda? Hogy ételt a szemétbe? Nagyapám, ha meglátott volna ilyet, hogy én gyerekként ételt kidobok, hagy legyek őszinte, olyat kaptam volna tőle, amit életem végéig nem felejtettek el. 
És ez volt az igazi élet. Ez igazi szép gyerekkor. Büszke vagyok rá, hogy nekem részem volt benne. S mindez mélyen berögzült és megmaradt a tudatomban. A szegénységemben és a nélkülözésben lettem nagy fiú, s ha ezért néhány könnycsepp ki is csordul a szememből és legördül az arcomon, én mégis jó szívvel idézem fel azt az időt. Viszont mindig is arra törekedtem – mert erre tanított a családom –, hogy úgy éljem a szerény kis életemet, hogy egyszer majd a lelkem „bebocsátást nyerjen a Mennyországba”. 

Sok minden csak látszat 

S mi van ma? Látom, hallom a televízióból, a rádióból, olvasom az interneten, hogy a nagy okosok, a nagy tudású emberek azt mondják: a tojást, meg sok minden mást, mossunk meg hipós vízben. Fertőtlenítsünk, fertőtlenítsünk… 
Soha nem volt ilyen sok betegség, mint napjainkban: vírus, járvány, ismeretlen fertőzés. S ha nem is mindenről mi tehetünk, de azt látjuk, az emberek rohannak, nem figyelnek önmagukra, de másokra sem. Sok minden csak látszat, az innen-onnan összeszedett fals információk félrevezetése. Az otthon, a haza fogalma is elvesztette jelentőségét. Ami nem a sajátja, azzal nem törődnek, szemetelnek, hozzányúlnak a máséhoz. A közösségek szerepe, az egymás segítése, egyre jobban háttérbe szorul. 
A felmenőim között nekem mindenki, kivétel nélkül szabolcsi ember volt, és én sem felejtettem el, hogy honnan indultam el. Sohasem feledkeztem meg azokról az emberekről sem, akik mellettem voltak, sőt a pajtásaimról sem, akik velem együtt a szegénységben nőttek fel. 
Mégis Ember maradtam, s az vagyok ebben a könyörtelen, szörnyű világban. Köszönöm a kedves szüleimnek, a nagyszüleim, büszke vagyok rá, hogy jó ember lettem, a ti nevelésetek által. Nem haragszok, hogy keményen fogtattok gyerekként. Tudom, értem tettétek! 

-Kondás Attila  -