Emlékezni és emlékeztetni

„Szól a kakas már, majd megvirrad már ….” csendült fel a hászid zsidó népdal kedd délután Újfehértón, a Nonprofit Közösségi Szolgáltató Házban az Ad Hoc Team előadásában azon a kiállításon, amit a holokauszt nyolcvanadik évfordulója alkalmából rendezett az Újfehértó Zsidó Múltjáért Kulturális Egyesület. A megnyitó ünnepségre érkezett érdeklődők láthattak többek között imakendőt, kipát, több vallási kegytárgyat, imaszíjat, sófárt.

A vendégeket Szoka Margit, az egyesület elnöke köszöntötte Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke gondolataival: „Nem szabad hagyni, hogy a holokauszt, amely nemcsak a zsidóság, hanem az egész nemzet tragédiája is, kikerüljön a tudatunkból.”
– Ez a legfontosabb üzenete ennek a kiállításnak is, amit a holokauszt nyolcvanadik évfordulója alkalmából rendeztünk meg. 1944-április 16-án kezdődött a vidéki zsidóság összegyűjtése, kényszerlakhelyre költöztetése, és ezzel kezdetét vette a vészkorszak utolsó felvonása, ami során közel félmillió magyar zsidó és több mint ezer újfehértói izraelita esett áldozatul: dr. Göndör Lajosné, Fógel Sámuel, Herczeg Lajos, Silberman Márta és még sorolhatnánk a neveket. Ez a kiállítás az ő emléküket is őrzi – fogalmazott Szoka Margit.

A tárlatot Somos Péter újságíró nyitotta meg, aki többek között a következőket mondta:
– Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. április 16-án éppen véget ért a peszach, az egyiptomi kivonulás nyolcnapos ünnepe. Egy nappal ezután kezdődött a zsidók számára a XX. századi rabszolgaság, a kiszolgáltatottság olyan formája, amely messze túlszárnyalta az ókori kegyetlenkedéseket. A legnagyobb veszteség a vidéki zsidóságot érte, mert itt kezdődött el leghamarabb a gettósítás. A környékbeli zsidókat a nyíregyházi gettóba szállították, Újfehértóról is odavitték a zsidó embereket. A következő állomás a gyűjtőtábor volt, onnan pedig az Auschwitz-Birkenau felé tartó tehervagonokba zsúfolták az embereket. De ahogy néhány évvel ezelőtt Izrael budapesti nagykövete mondta: a holokauszt nem a haláltáborokkal kezdődött, hanem azzal, hogy betörték egy bolt kirakatát pusztán azért, mert zsidó volt a tulajdonos. Azt, hogy mindez hová fajul, persze nem tudhatta előre senki, de ha a gyilkos gyűlölet elszabadul, semmi nem vethet neki gátat.

Személyes élmények

Somos Péter fájdalmas személyes élményeket is megosztott a hallgatósággal:
– Apai nagyanyám, Steinberger Sámuelné sz. Hermann Gizella 1943 novemberében halt meg kórházban. Gyomorrákja volt, tudták, hogy gyógyíthatatlan beteg. Apám ezt, hogy az édesanyja ágyban, emberi körülmények között fejezte be életét, utólag szerencsésnek tartotta, mert a sors megkímélte attól, hogy embertelen körülmények között haljon meg, és még sírja se maradjon. Apám három nővérét és az egyiknek két kisgyermekét, egy négyéves kislányt és egy kétéves kisfiút, az unokatestvéreimet viszont ugyanúgy ölték meg, mint a vidéki magyar zsidók nagy részét. Nekik nincs sírjuk. Ez a közvetlen család fehérgyarmati ága, de voltak távolabbi rokonok is, akik hasonlóan méltatlan módon végezték az életüket. Többségükről fénykép sem maradt. És ott volt a másik ág: anyám, aki Pesten született és élt a háború alatt. Neki valóban szerencséje volt. Az édesanyjával és a húgával együtt egy keresztény nyomdász, Berkó Pál bújtatta őket a lakásán sokadmagával, voltak vagy negyvenen egy lakásban. Ráadásul hamis iratokat készített nekik, így sikerült túlélniük a háborút. De nagyanyám és nagyapám néhány testvérét a családjukkal együtt megölték. Nem ismertem olyan zsidó családot, amelyben ne lett volna áldozat – idézte fel a tragikus múltat Somos Péter, aki beszéde végén kitért a kiállításon látható tárgyakra is:
– A látogatók jobbára vallási kegytárgyakat láthatnak, amik hozzátartoztak a háború előtti zsidóság mindennapjaihoz és ünnepeihez. A tárlat a tárgyak segítségével talán azokat az embereket is megidézi, akik valaha ennek a városnak a lakói voltak.

Felfoghatatlan, megbocsájthatatlan

A rendezvényen elmondta gondolatait Baracsi Endre, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Közgyűlés alelnöke is. Beszédét Gerendás Péter egy dalának két sorával kezdte: „... Elbúcsúzom, elbúcsúzom,/ Ez a föld már nem az én otthonom.”
– Fontos emlékezni és emlékeztetni. Az emberi történelem felfoghatatlan, szörnyű, megbocsájthatatlan, elképzelhetetlen eseményei közé tartozik a holokauszt. A történelem nem ismételheti meg önmagát, ezért fontos emlékezni és emlékeztetni – jelentette ki az alelnök
– Nem lehet felfogni, megérteni, elképzelni, hogy mi történt a II. világháború idején. 1944. április 16-án megkezdődött Magyarországon a gettósítás, a vidéki zsidóság szinte száz százaléka elpusztult, holott a településeken a közösségek kovászai voltak a zsidók. Itt Újfehértón is részei voltak a közösségi életnek, hozzájárultak a település fejlődéséhez, csakhogy aztán eltűntek az emberek, eltűntek az életutak.

Radnóti Miklós verseire is utalt Baracsi Endre. Mint mondta, némelyik költeményből keserűség árad, van, amiben a reménykedés és a szerelem kapja főszerepet, hogy túléli a pusztulást.
– Emlékezni és emlékeztetni. Bízom abban, hogy évszázadok múlva is lesznek olyan emberek, akik szerveznek hasonló kiállításokat azzal a céllal, hogy a tárlatok és a látogatók emlékezzenek és emlékeztessenek – tette hozzá befejezésül Baracsi Endre.