Fél életét a kézilabdának szentelte

A közelmúltban ünnepelte 80. születésnapját Kujbus Péter, ebből az alkalomból dr. Tordai-Vágó Ilona, a megyei kézilabda-szövetség elnöke emlékplakettet adott át az idős sportembernek.

Kujbus Péter az 1960-as években egyik alapítója volt a hodászi kézilabdacsapatnak játékosként és edzőként, később támogatóként évtizedeket töltött el szeretett sportágában, a megyei másod­osztályból indulva egészen a NB II.-ig jutott.

Beleerősödtek a mezőnybe

– Más világot éltünk akkor, nem voltak ilyen szuper felszerelések, tornacipőben játszottunk, egyszerű melegítőnk volt, ráadásul szabadtéren, bitumenes vagy betonpályán voltak a mérkőzések – idézte fel a múltat Péter bácsi. – Viszont nagyon lelkesek voltunk, mindenünk a kézilabda, a játék szeretete volt.

Akkoriban pezsgett a megyei kézilabdaélet, két osztályban vívtak egymással parázs csatákat a csapatok, mi hodásziak a megyei másodosztályban kezdtünk, aztán sikerült feljutnunk. Nagy volt a különbség a két osztály között, bizony az első időszakban pofozógépek voltunk, aztán fokozatosan beleerősödtünk a mezőnybe.

Jó szellemű társaság jött össze, vevők voltak a munkára. Nekem ugyan nem sok tapasztalatom volt, ezért ellestem a fogásokat a nagyoktól, és azokat alkalmaztam. A taktika és a technika nagyon fontos, azonban mindennek az alapja a kifogástalan kondíció, ezért mi nagyon sokat futottunk, aminek meg is lett az eredménye, kétszer megnyertük a bajnokságot – büszkélkedett Kujbus Péter.

Hodászról egyetlen egyszer csábult el, az NB II.-es Nyírbátorhoz igazolt, de ott nem érezte jól magát, és rövid időn belül visszatért.

Nyírbátori kitérő

– Hárman mentünk Hodászról Nyírbátorba, jó csapat volt, folyamatosan az élmezőny tagjai voltunk. Ezüstérmesek lettünk, pedig megnyerhettük volna a bajnokságot, csak az edzőnk soha nem játszatott bennünket együtt, pedig mi, hodásziak össze voltunk szokva, ismertük egymás minden gondolatát, tudtuk, ki merre mozog a pályán.

A hodászi csapat a 80-as években megszűnt, a gárda tagjai azonban évente egyszer összejöttek, és elindultak a Termelőszövetkezetek Országos Tornáján (TOT Kupa). Később, a 90-es évek elején ismét csapatot szerveztek a faluban és feljutottak az NB II.-be, abban a gárdában még ötvenévesen is pályára lépett.

A rengeteg barátság és emlék mellett az egészséget kaptam a kézilabdától.

– Soha nem voltam megfázva, és a komolyabb betegségek is elkerültek.

A testnevelők felelőssége

A kézilabdától a mai napig nem szakadt el, figyelemmel kíséri válogatottaink és klubcsapataink nemzetközi szereplését, ha teheti, minden mérkőzést megnéz a tévében.

– Nagyon sok tehetséges fiatalt látok, de még többet szeretnék. Tudom, hogy ez nehéz a mai felgyorsult világban, mert a technikai kütyük elvonják a fiatalok figyelmét. Ezért nagyon nagy felelőssége a testnevelőknek, hogy adjanak labdát a gyerekek kezébe, és szerettessék meg velük a mozgást, a sportágat – fogalmazott Kujbus Péter.

BB