A szabolcsi honvédek emlékére

Tintanyalók! – zsémbelt Damjanich János alezredes, amikor a kassai 9. honvédzászlóalj valahol a Délvidéken felsorakozott előtte 1848 őszén - Dr. Bene János ünnepi vendégjegyzete.Tejfeles szájú gyerekek, az anyjuk szoknyája mellett van még a helyük – morgott tovább, amikor ellépett a főleg pataki diákokból álló zászlóalj előtt. Ám amikor a zászlóaljtól elkerült fiúk, mint honvédtüzérek – mert Sárospatakon a matematikát kiválóan megtanulták – ágyúikkal gyilkos rendeket vágtak az ellenséges császári-királyi csapatok hadoszlopaiban, s amikor e fiatalok közül kitermett pajtássági- és szakaszparancsnokok merész szuronyrohamokat vezényelve, melyeknek maguk álltak az élére, űzték-hajtották a császári katonákat – bizony megváltozott a már tábornokká lett Damjanich véleménye.

A „tintanyaló” akkor már azt az elhivatott, hős diákot jelentette, aki észrevétlenül vált felnőtté, katonáját óvó, oltalmazó parancsnokká, vele jóban-rosszban kitartó bajtárssá, de ha kell, szuronyrohamot vezénylő, esetleg a halálba induló és vezénylő kíméletlen parancsnokká, akit viszont követni kellett, mert a honvédség éppen a feltétlen tekintélytiszteleten és hűségen, a haza iránti szereteten alapult.

Így vált a kassai 9. honvédzászlóalj a szabadságharc honvédségének követendő példájává, így érdemelte ki a vörössipka viselését, mint a különleges bátorság és kitartás jelképét, s nekünk, szabolcsiaknak meg az a nagy büszkeségünk, hogy ezt, a minisztérium által elismert kitüntető jelvényt – mármint a vörössipka viselésének jogát – a szabolcsi 48. honvédzászlóalj is kiérdemelte, sőt az a különleges megtiszteltetés érte, hogy 1849. július 2-án este, a komáromi Monostori erőd ellen intézett győztes szuronyroham után, a szabadságharc két, kétségkívül legvitézebb zászlóalja, a kassai 9. és a szegedi 3. (a fehértollas zászlóalj) küldöttsége megjelent a 48. zászlóalj táborában, magukkal hozva zászlóikat is és a három zászló csúcsának összeérintésével testvérükké fogadták a szabolcsiakat! Elismerve megyénk fiainak bátorságát, vakmerőségét és kitartását, jogot adtak nekik a vörössipka viselésére.

Források hiányában ma már nem tudjuk hányan szolgáltak az akkori Szabolcs vármegyében (mely nem azonos mai megyénkkel) a diákok közül. Csak azt tudjuk, kik emelkedtek tiszti rangba, s így sincs szégyenkezni valónk. 12 tiszt nevét őrizte meg a történelem. A nyírkarászi Jászay Miklós százados a nyíregyházi 43. zászlóaljban szolgált századparancsnokként, a nyírmadai Péchy Elek, a kisvárdai Somogyi Rezső főhadnagyokkal és a kótaji Keltz István hadnaggyal együtt. Nagykállói születésű Korányi Adolf, akit Pestre küldtek tüzérségi kiképzésre. 1849. január 29-én hadnaggyá léptették elő, május 1-jén Bem tábornok a katonai érdemjel 3. osztályával tüntette ki, s hadnaggyá léptette elő.

Az apagyi Csajkos Gyula pataki diákként Nagykállóban a 10. honvédzászlóaljba állt be, majd a hadnagyságig vitte. Kemecsén élt Krasznay Péter, aki 1848 nyarán a 10. honvédzászlóaljba jelentkezett önkéntesként, 1849. június 29-től pedig hadnagyként visszakerült a szabolcsiak közé, a 48. honvédzászlóaljba. A komáromi várőrséggel tette le a fegyvert, s az ott kapott menlevéllel jött haza. Ő vitte vissza Nyírbaktára gróf Dégenfeld Imréné zászlóanyának a szabolcsi zászlóalj zászlóját, melyet Rakovszky Sámuel, a zászlóalj korábbi parancsnoka testére csavarva mentett ki Komáromból.

Hadnagyként szolgált a szabolcsi zászlóaljban az eperjeskei Jármy Ferenc, a nagykállói Propper Móric, a tornyospálcai Schippler Lipót, aki őrmesterként kitűnt az isaszegi csatában, s akit 1849. május 12-én Görgei tábornok hadnaggyá léptetett elő és kitüntette a katonai érdemjel 3. osztályával. Schippler hadnagy Buda ostrománál halt hősi halált. Alig várta, hogy betöltse 18. életévét, máris jelentkezett honvédnek az újfehértói születésű Margitay Gyula, aki 1849. június 18-tól hadnagyként szolgált a Szabolcs vármegyei védzászlóaljban.

Ünnepelünk és emlékezünk! Nemzeti ünnepünkön emlékezzünk büszkén elődeinkre, s hajtsunk fejet, zászlót emlékük előtt!