„Minden filmemmel megütköztem a korabeli hatalmasságokkal”

Most is ugyanolyan visszafogott tárgyilagossággal sorolja a hajdanvolt diktatúra bűneit, mint amikor szinte minden alkotásával kiváltotta az egypártrendszerű államhatalom haragját - nyíregyházi beszélgetés a hetvenöt éves Kósa Ferenccel. Napjainkban pedig azt nem érti, miért nincs igazi nemzeti összefogás, és hogy miért hagyjuk veszni a nemzeti értékeinket. Csöndes szomorúsággal nyilatkozott minderről Nyíregyházán Kósa Ferenc filmrendező Nyéki Zsoltnak, a Kelet-Magyarország főszerkesztő-helyettesének. Az interjú teljes terjedelmű változata nyomtatott formában a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 2013. évi 2. számában jelent meg, ezt közöljük most.

– Ilyenkor, amikor néha hazajön, gondol-e arra, hogy milyen hosszú, szép és nehéz útra indult el innen?

– Ez helyes kifejezés: a mai napig én Nyíregyházára jövök haza, hiába élek már ötven éve Budapesten. Itt születtem, itt jártam középiskolába, itt nyugszanak elhunyt szeretteim, hozzátartozóim, és sok barátom él itt, tegnap este is velük találkoztam. Ilyenkor többnyire nem a magunk dolgairól váltunk szót, hanem az ország helyzetéről, sorsáról. Mi még az a nemzedék vagyunk, amely számára fontosabb az ország sorsa, mint a saját sorsunk alakulása.

– Hogyan lett egy szabolcsi tanyán nevelkedő ifjúból világhírű filmrendező?

– Amikor a szabolcsi tanyavilágban éltem, azt sem tudtam, mi az a filmrendezés. Nagyanyám nádtetős, vályogfalas házában laktunk, s a háború után költöztünk Nyíregyházára. Nagyon vonzódtam az irodalomhoz, mellette írogattam, novellákat, esszéket, de fotóztam és zenét is tanultam. Középiskolásként megnyertem egy országos irodalmi tanulmányi versenyt, s ezzel felvételi vizsga nélkül bekerülhettem egy szakirányú egyetemre vagy főiskolára. Azaz csak bekerülhettem volna, mert a háztömb-bizalmi nem tartott alkalmasnak a továbbtanulásra, s akkoriban ennyi elég volt ahhoz, hogy egy tanulni vágyó fiatalt ne vegyenek fel az egyetemre. Telt-múlt az idő, és 1958 tavaszán édesanyám épp egy összegyűrt újságpapírral gyújtotta be a tűzhelyet, s ahogy egyre beljebb tolta az égő újságpapírt a gyújtós alá, a marka szegletében az újság sarka kilátszott, azon egy apróhirdetés volt, amelyben az állt, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakon indít egy évfolyamot. Édesanyám letépte ezt az apróhirdetést, elém tette az asztalra, és azt mondta: szerinte ez lenne a nekem való pálya. Én pedig jelentkeztem a főiskolára. Ott aztán mindenféle szakember kérdezgetett és faggatott világirodalomból, művészettörténetből, filozófiából, megnézték a fotóimat, s úgy találták, hogy talán van elegendő készségem a filmrendezéshez. Többségében budapesti értelmiségi család gyermekeit vették fel a főiskolára, de néhányan, például Sára Sándor, Gaál István, Huszárik Zoltán messzebbről, hogy ne mondjam: mélyebbről kerültünk oda, és nem felejtettük el soha, honnan jöttünk.

– Megállta a helyét, sőt: már hallgatóként történelmet írt.

– Igyekeztem jól tanulni, így lehetőséget kaptam, hogy ne rövidfilmmel, hanem – a hallgatók között elsőként – egy önálló játékfilmmel diplomázzak. Így készült el a Tízezer nap, ám a filmet betiltották, és diplomát sem kaptam néhány évig. Ekkor elég nehéz körülmények között éltem, de aztán ezt a filmet 1967-ben meghívták a Cannes-i Filmfesztiválra, ahol elnyertem a legjobb rendezésért járó nagydíjat. Ezzel kinyílt előttem a világ.

1965 – Tízezer nap (rendező, forgatókönyv)

– Nem gondolt arra, hogy a világ nyugodtabb táján folytatja a munkáját, hogy képességeinek megfelelő kihívást keres, akár disszidálás árán is?

– Még ott, a Cannes-i Filmfesztiválon több ajánlatot kaptam, hívtak dolgozni számos helyre, elsősorban Franciaországba – de maradtam itthon, holott egy kollégiumi vaságyon laktam akkoriban, és semmilyen anyagi lehetőségem nem volt arra, hogy Pesten egy bármilyen kis lakást béreljek. Mégis: soha meg nem inogtam a tekintetben, hogy hol kell élnem. Később, 68-ban francia állami ösztöndíjat kaptam, és Párizsban éltem néhány hónapon át. Akkor is felajánlották, hogy ha van kedvem, telepedjek le ott, filmkészítési lehetőséget biztosítanak, de én jöttem haza, mert nagyon erősen kötődöm a magyarságomhoz.

– Gondolom, Hollywood is elérhetővé vált volna Önnek.

– Amerika ilyen szempontból soha nem érdekelt. A hollywoodi filmkészítés tőlem igen távol áll, nem is nagyon tudom végig nézni az ott készült alkotásokat. Nem akarom lebecsülni, a hollywoodi filmeket, de nekem más a világom. Az egy piaci műfaj, engem pedig nem érdekel semmiféle piac, csak az, hogy rátaláljak az igazságra, és azt próbáljam valahogy megfogalmazni. Szabolcsi gyökerekkel, de a világra való kitekintéssel telt el az életem. Idegen is tőlem nem csak az amerikai filmezés, hanem a külcsín, a nagy felhajtás, amit az ottani kommersz filmek köré építenek. A Tízezer napot több mint ötven országban vetítették, klasszikus értékű filmként tartják számon; a világ számos filmes egyetemén tanítják képről képre, snittről snittre. Sok helyre meghívtak a filmem bemutatójára, bejártam az egész világot, Európa, Amerika és Ázsia országait – Japánban például az összes filmemet bemutatták. Japán amolyan második hazám lett.

– Nem véletlen, hogy feleségét is ott találta meg. Édesanyja tűzgyújtását egyébként nem érezte valamiféle jelnek, üzenetnek?

– Édesanyámnak nagyon erős megérzései voltak. Nem vallásos eredetűek, csak egyszerű anyai érzékenységnek nevezném. Jobban ismert engem, mint én saját magamat. Olvasott néhány írást, amit akkoriban vetettem papírra, mert feljártam a padlásra, és egy csupasz villanykörte fényénél írtam arról, mit gondolok a világról, az életről. Reggel aztán általában széttéptem az írásaimat, de néhányat megmutattam anyámnak, ezért ő pontosan tudta, de leginkább érezte, mi érdekel, merre indulhatnék el. Én inkább erdész akartam lenni, és ha nem vettek volna fel a főiskolára, akkor azt terveztem, hogy nappal járom majd az erdőt, éjszaka pedig írok.

– Már akkor volt konkrét elképzelése, hogy miről ír?

– Egyszerűen csak igazat akartam írni, és azokban az időkben ez elég nehéz volt. Ma is az, de azokban az években kevés esély, remény volt az igazság megfogalmazására. Ám valamiért a filmes pályára kerültem, hogy milyen felsőbb akarat játszott közre ebben, azt nem tudom. Elmentem a felvételire, szépen sikerült a vizsgám, és aztán történt minden velem úgy, ahogy. Ma már inkább csak fotózással foglalkozom és könyveket írok. Továbbra sem adtam fel, hogy leírom minden nap, amit gondolok, s hogy valamikor, még az életem során, vagy majd azután, hátha megjelenik.

– Önnek több filmjét is betiltották a szocializmus idején – soha nem érezte úgy, hogy feladja a hatalom elleni meddő küzdelmet?

– Azt hiszem, hogy többet voltam betiltva, mint az egész magyar filmszakma együttvéve. Volt olyan filmem, amit tíz évig még én se nézhettem meg. Egyik tiltásból a másikba estem, s ennek pedig az volt az oka, hogy olyan politikai rendszerben éltünk, amely hazugságra épült, s amely nem volt kíváncsi az igazságra. Sőt, ha csak a jeleit látta, akkor lesújtott és tiltott. Én nagyon csöndes, békés természetű ember vagyok, de akarva-akaratlanul küzdenem kellett. Minden filmemmel megütköztem a korabeli hatalmasságokkal. Ez volt az én küldetésem, de ha az ember igazat akar mondani, akkor vállalnia kell az ütközeteket, ez hozzátartozott és ma is hozzátartozik a filmes szakmához. A filmeknek azokban az időkben, a 60-as, 70-es, 80-as években nagyon nagy volt a mozgósító ereje a magyar társadalomban. Egy-egy filmet, mondjuk a Balczó Andrásról szóló Küldetést hat hétig vetítették, több mint egymillió ember nézte meg, és mindig ugyanazoknál a részeknél tapsoltak Záhonytól Hegyeshalomig. Azoknál a mondatoknál, amelyek kimondtak valamiféle fontos igazságot. Nem azért, mert bántani akartunk valakit, hanem mert saját lelkiismeretünk szerint próbáltunk gondolkodni.

1976 – Küldetés - Balczó András portré (rendező, riporter)

– Különös ellentmondás, hogy egyfelől tiltották, másfelől elismerték, díjazták is az Ön munkáját.

– Valóban, elismerésben is sok részem volt. Nagyon kevés olyan magyar rendező van, aki Cannes-ban nagydíjat kapott, itthon pedig Kossuth-díjat, Hazám díjat, Magyar Örökség Díjat, akadémikusi rangot, legutóbb pedig a Príma Primissima Díjat is – igazán nem panaszkodhatok, sőt, túl is vagyok értékelve, de mindez nem olyan fontos, mint az, hogy amikor filmeket készítettem, akkor az igazságra törekedtem. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mire vagyok egyáltalán büszke, akkor azt felelném, hogy a betiltásaimra, az igazságért folytatott harcaimra, a sebesüléseimre. Arra, ahogy ezt végig éltem és talpon maradtam. Fontosabb nekem az elismerésnél, hogy békében tudjak maradni a lelkiismeretemmel. Nekem ma nem kell olyanokat mondanom, hogy „akkor én azt nem tudtam, nem mertem, meg nem is lehetett..." Az én filmjeimet nyugodtan megnézheti bárki ma is, azok helyt állnak magukért.

– Indulatok nélkül, de jegyzőkönyvi pontossággal sorolja ma is, hányszor és hogyan konfrontálódott a szocializmussal, s mégis szocialistaként lépett politikai pályára a rendszerváltás után. Nem volt semmi harag vagy tüske Önben e politikai ideológiával szemben?

– Rossz a kérdésfeltevés, tévhiedelmen alapul. Aki nem ismeri eléggé a magyar történelmet, főképp az eszmetörténetet, különféle politikai filozófiákat, az nagyon könnyen eltéved, és beleesik ebbe a hibába. Magyarországon soha nem volt szocializmus. Itt egy diktatúra regnált, ami magát szocializmusnak hívta, de ez hazugság volt. Az Alkotmány is úgy kezdődött, hogy Magyarországon minden hatalom a dolgozó népé, de a dolgozó népnek semmilyen hatalma nem volt. Rendszerelméletileg beszélnek szocializmusról, meg kommunizmusról, ám világtörténelmileg nézve ez nem így működik. Az európai politikai filozófiák közül Franciaországban kezdték szétválasztani az úgynevezett baloldalt és jobboldalt a parlamenti padsorok alapján, aztán ebből egy eszmerendszeri választóvonal is kialakult. A klasszikus baloldali politikai filozófiai elképzelésnek mondjuk Magyarországon legelkötelezettebb híve József Attila volt. Összemosni egy Rákosi Mátyás nevű akarnok diktátor baloldaliságát József Attila szellemiségével nem lehet, sőt szigorúan tilos!

Semmiféle ellentmondás nincs tehát itt. Az a rendszer nem volt demokratikus, és nem képviselt baloldali értékeket, csak magát nevezte annak. A politikában van ilyen.

– Igen, de Rákosival nem szűnt meg a diktatúra, hiszen épp az előbb sorolta a 60-as, 70-es, 80-as évek hatalmi arroganciájának jeleit, az igazság tiprását. A filmjeit is ezekben az időkben tiltották be.

– Nem volt szocializmus ekkor sem, de nem ez a kérdés. Aki ismeri a társadalomelméleteket, az tudja, hogy a szocializmus klasszikus felépítményrendszerében a tulajdonviszonyok közösségi, társadalmi tulajdonra alapozottak, s nem állami tulajdonra. Az állam egy kisajátító formáció, az állam és a társadalom nem ugyanaz. Magyarország soha nem volt a magyar népé, a magyar társadalomé. Az állami tulajdont nem szabad összetéveszteni a társadalmi tulajdonnal. Mi még tanultunk filozófiát hosszú éveken át, s végig elemeztük, hogy miért nem alakulhatott ki valóban demokratikus köztulajdonba vétel, nem csak Magyarországon, hanem sehol a világon, a mai napig sem. Világtörténetileg nézve lehetséges, hogy lesz egy olyan rendszer, ahol társadalmi tulajdonba veszik a termelőerőket, és igazi, érdemi demokratikus népképviselettel eljutnak egy, az eddigieknél sokkal emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalmi berendezkedéshez. Ez eddig még késlekedik. Meglehet: mi, magyarok, nem is közeledünk ehhez.

– Ön tehát a baloldali eszmében látja a jövőt?

– Én szorosan kötődöm a klasszikus baloldalisághoz, de József Attila szerint gondolkodom erről, aki tételesen is leírta, hogy az úgynevezett kapitalizmusnál föl kell tételeznünk egy igazságosabb, emberibb társadalmat. Az, hogy a diktatúra egyszer kicsit puhább volt, máskor keményebb, az világtörténelmi léptékben mérve nem releváns, sokkal nagyobbak a mi gondjaink ennél. Magyarországon ma nem látok igazán baloldali pártot, mert akik magukat annak nevezik, nem kötődnek elég mélyen a magyar kultúrához, lebecsülik a magyarságnak, mint nemzetnek a problematikáját. A másik, a magát nemzetinek nevező oldal pedig nem foglalkozik a társadalom igazságérzetével. Könnyen röpködnek a jelzők, de én nem röpködő jelzőkben gondolkodom. Amikor országgyűlési képviselő voltam, én gondoztam például a filmtörvényt, és azt úgy készítettem elő, hogy minden képviselőtársam megszavazhassa. Azt mondták, eszelős vagyok, álmokat kergetek, hiszen ilyen nincs Magyarországon, ahol a jobb- és a baloldal csak gyűlölködni tud. Aztán a parlamenti szavazáskor 2005-ben felnéztünk a kijelzőre, és csak igen szavazat volt, ellenszavazat és tartózkodás nélkül. A kormányoldal, az ellenzék és a filmszakma képviselői ölelgettek, gratuláltak és mondták: igen, talán így is lehetne országos ügyeket intézni.

– Önt hallgatva egyszerűnek tűnik a konfliktuskezelés, de talán nem sértem meg, ha egy kicsit idealistának érzem. Ma a világ demokratikus államai a magántulajdon tiszteletére építik a demokráciát.

– Ez nagyon helyes észrevétel. Nem is mondja senki, hogy a világon ma bármelyik országban is szocializmus lenne. A világban a kapitalizmus különféle változatai működnek, még Kínában is, ahol egy sajátos államkapitalizmus épült ki. Az emberiség legjobbjai megálmodtak valamilyen jövőképet, ami azonban távol van a valóságtól. Egyelőre még a világháborúk közelségében élünk, a világháborúk szabták meg az országhatárokat és az emberi viszonylatokat és sorolhatnám, mi mindent. Lezajlódott egy harmadik világháború is, a hidegháború, amelyet a Szovjetunió elveszített, az Amerikai Egyesült Államok pedig megnyert, mégpedig a gazdasági és a fegyverkezési verseny győzteseként. Amikor az amerikai és a szovjet elnök Izlandon találkozott és tartottak egy közös sajtótájékoztatót, akkor mind a ketten kimondták, hogy a harmadik világháborúnak csak vesztese lehet. Ez egy nagyon fontos fordulópont volt az emberiség történetében, mert abban az időben csak Európában egymilliószor annyi atomfegyver volt felhalmozva, mint amennyi Hirosimát elpusztította. Ha ezt az atomarzenált bevetik, akkor mi ma nem beszélgetünk itt. Ehhez a léptékhez képest azon kell gondolkodni, hogy a magántulajdonra épülő társadalmak, politikai formációk legalább két, ha nem három világháborút hoztak az emberiségre. Ezért logikus átértékelni azt, hogy létezhet-e egy magasabb politikai formáció, amelyik nem a rivalizálásra és nem a haszon-, s hatalomszerzésre összpontosít. Megértem azt is, hogy a tőke komoly hajtóerő, csak hát hajlamos átcsapni háborúba.

– No de nem születünk egyforma képességekkel, készségekkel, szorgalommal, és így természetes módon érnek el emberek más-más szintre. Az okos és szorgalmas ember miért ne élhetne jobban, mint a buta és lusta?

– Nem szabad összekeverni a tulajdonformákat az egyéni képességekkel. Nem itt dőlnek el a dolgok. Mondok egy egyszerű példát: amikor Japán radikális fejlődésnek indult a 60– 70-es években, kihasználta a tőkés társadalom lehetőségeit. Ám néhány év után a japán gondolkodók úgy vélték, hogy valamilyen közösségi tulajdonrendszert kellene kialakítani, amely összefogná a nemzetet. A következőkre jutottak: ha egy vállalat dolgozója tisztességgel, becsülettel, nagy odaadással ledolgozott tíz évet, akkor kapott egy vagy több részvényt, a fizetésén túl. Ha ledolgozott még tíz évet, újabb részvényekhez jutott, majd a következő tíz év után ismét. Az elv lényege: a dolgozó a saját cégének érezte a munkahelyét, és azok a gyárak, ahol ilyen tulajdonosi formációt alakítottak ki, sokkal termelékenyebbek voltak, világszínvonalra emelkedtek. Ez vezetett a japán csodához. Létezhet tehát egy magasabb rendű tulajdoni formáció, amely olyan energiákat mozgósíthat, amely előre viszi az egész országot. Mi magyarok, el se tudjuk képzelni, hogy mi mindent el tudnánk érni, ha a nemzeti együvé tartozás energiáit fel tudnánk szabadítani. Nekünk, egy kis országnak, nyitottan kell gondolkodnunk erről. Nem az a kérdés, hogy valaki idealista vagy nem, hanem ahogy József Attila fogalmazott: túl lát-e a mai kocsmán az értelmiség, vagy azt hiszi, hogy csak ez a kocsma létezik faltól falig, és itt kell leélnie az életét. Az ember attól ember, hogy el tudja képzelni, hogy ötven vagy száz év múlva kiépül egy társadalom, ami nem a háborúskodásban látja az emberiség jövőjét, hanem valami másban, jobban. Valószínű, hogy ezt én már nem élem, meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem kellene ezen gondolkodni.

– Az előző rendszer filmjeiből ezért köszön vissza oly gyakran a reményvesztettség, az úgysem lehet csinálni semmit...?

– Nem akarom védeni azt a rendszert, de ha komolyan kezdenénk elemezni a mai Magyarországot, akkor legalább annyi gondot látok a társadalomban, mint amennyi akkor volt, a diktatórikus időkben. A 70-es évek végére a magyar mezőgazdaság teljesítménye például sokkal jobb volt, mint ma. A magyar munkaerő-gazdálkodás helyzetéről ugyanez mondható el, míg jelenleg közel félmillió honfitársunk – főként tehetséges fiatalok – hagyja el az országot. Ha itt rendben mennének a dolgok, akkor ők nem mennének el. Ez egy nagy veszteség – épp az a korosztály, amely a legtöbbet tehetné ezért az országért. Távol álljon tőlem, hogy emiatt valakit hibáztassak, de azt látom, hogy ez tarthatatlan dolog. 56-ban elhagyta az országot 200 ezer magyar, most nem jöttek be tankok és nem voltak véres események, akkor miért történik mindez?

– Talán azért, mert nem sikerült azt a közösségi vagyont, összefogást és érdekeltséget megteremteni, amire utalt az előbb. Az állami vagyon magánvagyonná vált, eltűnt.

– Egyebek mellett azért is vállaltam országgyűlési képviselőséget, hogy bizonyos állami tulajdonformák köztulajdonba vételét segítsem. Az állami tulajdon nem volt a magyar társadalom tulajdonában, noha a társadalom termelte azt meg, csak bekövetkezett egy világtörténelmi félreértés: az állami vagyon korlátlan privatizációja, ami „aki bírja, marja" alapon ment végbe. Elherdáltuk az egész állami vagyont, s nem lett belőle nemzeti illetve társadalmi vagyon, hanem különféle emberek szerencsével vagy huncutsággal, korrupcióval megszerezték azt. Az a magyar munkás, aki ledolgozta becsülettel az egész életét egy állami tulajdonlású gyárban, miért ne juthatott volna a privatizáció során valamilyen részvényhez, ha már tőkés átalakulásról beszélünk? A népet egyszerűen kirekesztették ebből, néhány kivételtől eltekintve, mert Herenden, a porcelángyárban például idejében kialakítottak egy olyan tulajdonlási formát, amely szerint a gyárban mindenki részvényessé vált. Állami tulajdonból annak a közösségnek a tulajdonába került, amelyik ott dolgozott – és világszínvonalon dolgoznak, termelnek ma is. Lehetett volna ilyen irányba is menni. Amikor ezt 90-től kezdve szóvá tettük, csak legyintettek, s az volt az elv, hogy jöjjön bárki, hozza a pénzt, a tőkét, vegye, vigye, működtesse. S mi történt? Az állami tulajdonlás túlnyomó többsége, legalább 90 százaléka magánkézbe került, nem a magyar néphez. Errefelé indult el az ország, s közben rengeteg kölcsönt is felvett. Hogy van ez? Elveszett a vagyon és plusz még az adósság is növekedett, amely kezelhetetlenné terebélyesedett? Itt valami nincs rendjén.

– Szerintem e tény megállapításában még adott az össznépi közös nevező, de az okok és a felelősök megnevezésében már egymásnak feszülnek a szekértáborok.

– Nem vagyok háborúskodó alkat, inkább csak töprengek, gondolkodok, hogyan lehetne jobban csinálni, s azt látom, hogy rossz irányban mozdultunk. Kapitalizmus is sokféle van: más egy bajor, egy észak-olasz, egy kelet-európai, egy dél-amerikai vagy egy japán berendezkedés. Mi kiépíthettünk volna más jellegű formát is, ahol a hangsúly a tudásra és a kultúrára tevődik át. S mi történt az elmúlt húsz évben? Az ország folyamatosan épül le szellemileg. A magyar kultúra húsz évvel ezelőtt az ellátottságát és színvonalát tekintve sokkal jobb helyzetben volt, mint ma. Ezt azért merem kijelenteni, mert ebben éltem és dolgoztam.

– Nem az van a háttérben, hogy akkoriban az adósságot könnyedén halmozó állam könnyebben biztosított forrást, egészen addig, amíg gazdaságilag és politikailag össze nem omlott? A rendszerváltás utáni kormányoktól már felelősebb gazdálkodást várnak el.

– A kormányok jöttek-mentek, s mindegyik hibázott, csak az egyik jobban, a másik kevésbé. Beszéltünk a japán példáról: amikor Japán elhatározta, hogy mozgósítja a társadalmat, s a világ egyik legfejlettebb gazdasági hatalmává válik, akkor az oktatásra helyezték a hangsúlyt. A fiatalság mintegy 90 százaléka járt felsőfokú oktatási intézménybe, és ment innen a termelésbe. A szellemi energiát mozgósították, mert észrevették, hogy olyan világ jön, ahol egy terméknek a szellemi hányada nagyobb értéke lesz, mint az anyagi része. Nézzünk csak meg egy telefont vagy diktafont: 5–10 dekagrammos kis készülékek, tehát nem az anyag adja az értéküket, jelentőségüket, hogy úgy mondjam, a tudásukat, hanem a szellemi energia, ami létrehozta ezeket a szerkezeteket. Fel is zárkóztak a világ élvonalába. Magyarország viszont ezzel ellentétesen cselekszik. Mindegy, hogy egy kormány magát jobb- vagy baloldalinak nevezi, ha nem ismeri fel, hogy a világ milyen irányban halad, akkor nem az ország javát szolgálja. Nekem fájdalmas, hogy demokráciában élünk, de a szavazásra jogosult emberek több mint felét nem érdekli a demokratikus joga, nem akar elmenni szavazni, mert nincs kire. Mitől demokrácia akkor ez? El kell gondolkodni, hogy valamit elrontottunk az elmúlt húsz év alatt. A televízióban, a sajtóban sem az igénytelenségnek kellene teret adni, ismételni a szappanoperákat, a rossz filmeket, hitvány krimiket, hanem mozgósítani kellene a szellemi energiáinkat. Évek telnek el úgy, hogy nem készül egyetlen új magyar film sem.

– A technikai fejlődés magával hozta az okostelefonokat, a nyelverodáló gyorsüzeneteket, a kereskedelmi csatornák pedig az értéket profitban mérik, nem a szellemi energiákban. Harcolhat ez ellen a művészet, a kultúra?

– Ez a kötelessége, küldetése. Vegyünk megint egy egyszerű példát: a magyar kultúra megvalósította a diktatúra ellenére is a Kodály-módszert, a Kodály által megálmodott zeneoktatást. A világ szellemi élvonalába kerültünk ezzel, nem véletlen, hogy Japánból jönnek ide, Nyíregyházára és tanulják ezt, mert Nyíregyházán még vannak értő tisztelői, követői Kodály módszerének, szellemiségének, de az elmúlt húsz év alatt az ország iskoláinak 90 százalékából kisöpörték az egészet. Magyarország kétségtelenül zenei nagyhatalom volt, egy különleges értéke a Kodály-módszer. A rendszerváltás óta minden évben egyre lejjebb épül. Miért, kinek jó ez? Foglalkozik azzal valaki is, hogy a kereskedelmi televíziókban eltelik úgy egy év, hogy Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán nevét ki se ejtik? Kinek jó, kinek hasznos ez? A magyar népnek egész biztosan nem. Nem lenne baj, ha értékek versengenének egymással, de pont fordítva van. Mert mi van például a Kodály-módszer helyett? Semmi. Nem arról van szó, hogy kitalált valaki egy jobbat, amit bevezetünk, mert Kodály Zoltánt túlhaladta az idő és a tudás, épp ellenkezőleg: visszafelé halad az ország nagyon sok tekintetben. Ilyen a kultúra is. Ami a magyar nyelv romlását illeti: nem a technikai újdonságok okozhatják, hanem a magyar lelkek elsivárosodása, a közgondolkodás erkölcsi színvonalának végzetes hanyatlása.

– Ha már magyar lélekről beszélünk: Ön szerint szükség van-e nemzeti, látványos történelmi filmekre?

– A magyar filmművészet jelen pillanatban rosszabb helyzetben van, mint a diktatúra évtizedeiben. Leszámítva persze az 50-es éveket, de a 60-as évektől kezdve a magyar filmművészet felnőtt a magyar zenéhez, költészethez, irodalomhoz, és világszínvonalon készítette a filmeket. Nem tehetséghiányról volt és van szó, de több mint jelzésértékű: az idén nem is volt filmszemle, annyira nem készült semmi.

– Pénzhiány miatt?

– Még ezt se mondanám, mert az állam valamennyi forrást azért szán erre. Leépült, leépítették a filmipart hozzá nem értő emberek, akik döntéshozó helyzetbe kerülve csak legyintettek, hogy ugyan, a kultúra nem érdekes, másodlagos valami. Kellene magyar kultúra, mert ha minden így leépül, akkor mi lesz itt? Magyarország hogyan lesz versenyképes a világban, az élet más területén is? Az nem magyar szellemiség, hogy idejön egy befektető az olcsó munkaerő miatt, és összeszereltet egy autót. És mi erre vagyunk büszkék... Ez nem a mi szellemi teljesítményünk, termékünk, mi csak összeszereljük. Elismerem, szükség van ilyenre is, de hol van a tényleges szellemi energiánk? Miért nem működtetjük azt? Bizony kellene nemzeti filmművészet, nemzeti irodalom, nemzeti zene – ami magyar és egyszersmind világszínvonalú, mert önmagában a nemzeti jelleg nem elegendő. Minőséget, világszínvonalút kell alkotni, hogy a legjobbak között jegyezzék, mint szellemi teljesítményt. Rengeteg fesztiválon megfordultam életem során, és fogalmam se volt, hogy egy-egy kolléga a hazájában milyen pártra szavaz. Nem kérdeztem és nem is érdekelt. Ha jó filmet csinált, akkor jót, ha meg nem, akkor nem. Hiába mondta volna, hogy ennek vagy annak az országnak a nemzeti oldalához tartozik – senkit nem érdekelt volna, magánügy.

– Hol, mikor tört meg a filmes szakma lobbiereje?

– Én megpróbáltam menteni a menthetőt. A Parlament Kulturális Bizottságában dolgoztam 16 évig, és mindig harcoltunk a költségvetési pénzekért, hogy jusson elegendő támogatás a magyar kultúra különböző területeire. Ez ugyanis nem adomány, ez a társadalom saját érdeke, mert a kultúra tudja fejleszteni a szellemi és erkölcsi készségeket. S ez minél magasabb egy társadalomban, annál többre, jobbra képes az élet más területein is. Ilyen összefüggések is léteznek. Ezzel szemben áll az a szemlélet, hogy minek itt filmekre, könyvekre, zenére áldozni, adjuk inkább az összes pénzt a vállalkozásokra. Ez nem vezet sehová. Rosszul csináljuk, még a kor lehetséges színvonalához se igazodunk. Megint mindegy, hogy melyik párt éppen minek nevezi magát, nem ez dönt. Ha valaki orvos, akkor a betegétől nem kérdezi meg, hogy milyen pártra szavaz, hanem igyekszik meggyógyítani. Elsődleges az emberi viszonylat, ez az alapja a társadalmi fejlődésnek is. Az a fajta politikai megosztottság, ami Magyarországon kialakult, az teljesen korszerűtlen, idejétmúlt és káros, rossz az országnak.

– A demokratikus társadalomfejlődés tanulópénze lenne ez?

– Az előző rendszerben a nagyon kemény ellenzékhez tartoztam. Részt vettem az illegális találkozókon, külföldi lapoknak nyilatkoztam szabadon, őszintén és kritikusan az akkori rendszerről. El lehet olvasni mondjuk a lakitelki jegyzőkönyvet, amelyben egyetértettünk abban, hogy vér nélkül kell véghezvinni a rendszerváltást, nem szabad, hogy emberi életekben kár essen, mert nem érdeke az országnak, hogy egymásnak essenek, egymást öljék az emberek.

– Ez megint egy közös nevező, de vajon áldozat nélkül is lehet egy diktatúrát felszámolni?

– A legnagyobb áldozat mégiscsak az élet. Az emberi élet tiszteletben tartásáról van itt szó, mert az egyetlen, megismételhetetlen, és nagyon véges. Ezért szükség volt egy nemzeti együttgondolkodásra, amely a vér nélküli átmenetre történelmi lehetőséget kívánt teremteni, az emberi élet és az igazság tiszteletben tartása mellett. Aztán változtak a dolgok: a 25. lakiteleki évfordulóra engem már meg sem hívtak, noha el lehet olvasni, mit képviseltünk, mit nyilatkoztunk akkor, amikor azt sem tudtuk, hogy hazaérünk-e, vagy hazafelé menet letartóztatnak. S mégis elmondtuk, leírtuk, ami a szívünket nyomta az akkori diktatórikus rendszerben. Most pedig... Nincs ma Lakitelek, nem ül össze a teljes magyar értelmiség, hogy közösen gondolkozzon el, mi legyen ezzel az országgal. Nincs ilyen. A diktatúrában ez tilos volt, de mégis létezett: leültünk és közösen gondolkodtunk a lehetséges jövendőn. Ránk akkor azt mondták, hogy mi vagyunk a szocializmus ellenségei, mivel az akkori kormány úgy gondolta, hogy ők képviselik a szocializmust. Aki pedig őket kritizálta, azok a rendszer ellenségei voltak. Meg kell nézni a lakiteleki jegyzőkönyvet: az egy tökéletes nemzeti program. Benne van a hazaszeretet, az ország érdeke, az igazság, a szabadság, az összes emberi jog. Ebben meg volt az egyetértés, aztán a demokrácia ürügyén ez a nemzeti egyetértés sokfelé ágazott, majd szétesett. Ma nincs olyan politikai erő, amely felvállalná a lakiteleki sátor üzenetét. A televízióban egy rövid hír volt a megemlékezésről, pedig ez a magyar szellemi élet történelmi jelentőségű és felelősségteljes megnyilvánulása volt.

– Egy diktatúra elleni küzdelem könnyebben megteremti az egységet, de a szabadság lehetőséget teremt a külön utakra.

– Egy pillanat: 89-ben, a rendszerváltás éveiben Magyarország Közép-Kelet-Európa élvonalához tartozott, sőt, a legelső helyen volt az átalakulást tekintve, a legtöbbet tette ezért. Mindenben elsőként léptünk, s vér nélkül csináltunk meg mindent. Ma pedig nem hogy az élvonalban nem vagyunk, hanem a legutolsó helyen állunk. Mi történt? Miért nem hívják össze a mostani Lakitelket, akár itt, Nyíregyházán? Fel kell verni egy sátrat egy szép helyen, ide kell hívni száz, felelősséggel gondolkodó embert, s azt mondani: az ország, a nemzet sorsa a tét, erről beszéljünk.

– Mondom én, hogy idealista... Ha ma valaki felver egy sátrat, nyomban felvernek egy másikat is, ha nem mindjárt kettőt, s hamar szögesdrótot húznak közéjük.

– S kinek jó ez? Legföljebb a szögesdrót-árusoknak. Itt valami jóvátehetetlenül félre csúszott. Azt kellene megnézni: van-e ma Magyarországon száz olyan ember, aki ért a történelemhez, a társdalomhoz, a kultúrához, a gazdasághoz, vannak s jövőre vonatkozóan érdemi gondolatai, és ezt hajlandó-e szabadon, becsülettel elmondani az ország javára? Biztosan van száz ilyen ember – kell, hogy legyen.

Életrajz

Kósa Ferenc Kossuth-díjas filmrendező Nyíregyházán született (1937), a Széchenyi István Közgazdasági Technikumban 1956-ban érettségizett, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult. A Tízezer nap című diplomafilmje 1967-ben Cannes-ban elnyerte a legjobb rendezés díját. A filmet beválasztották a „Budapesti tizenkettő", az 1948–1968 közötti évek 12 legjobbnak tartott magyar filmje közé is, melyeket a magyar filmszakma 1968-ban titkos szavazással jelölt ki. Filmjei számos hazai és nemzetközi elismerésben részesültek. Alkotásait több mint 50 országban vetítették, míg Magyarországon filmjei nagy részét hosszabb-rövidebb időre betiltották. Kiemelkedő művei: Ítélet, Nincs idő, Öngyilkosság, Hószakadás, A mérkőzés, Küldetés, Az utolsó szó jogán, Guernica, A másik ember. Legközelebbi alkotótársai: Csoóri Sándor, Sára Sándor, Nagy László, valamint Bessenyei Ferenc, Kozák András, Haumann Péter és Szilágyi Tibor. 1963-tól a Magyar Filmgyártó Vállalat rendezője, majd az Objektív Stúdió egyik alapítója. Filmjeinek és dokumentumfilmjeinek nemcsak rendezője, hanem forgatókönyvírója is. Az 1970-es évektől jelentek meg írásai az Alföld, az Új Forrás, a Tiszatáj és a Valóság című folyóiratokban, de a legtöbb a Tekintetben. 1972-ben látott napvilágot Csoóri Sándorral közösen írt novelláskötete, a Forradás. Az 1980-as évektől erősödött politikai szerepvállalása. Ellenzéki értelmiségiként részt vett az 1985. évi monori és az 1987. szeptemberi lakiteleki tanácskozáson. 1989 októberében az MSZMP legnagyobb platformjának, a Reformszövetségnek volt választott vezetője. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) megalakulásától 2000-ig a kultúra, a művészetek és a médiaügyek szakértőjeként az országos elnökség tagja. 1990 és 2006 között főállású országgyűlési képviselő. Tagja a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozatának. Jelenleg önéletrajzi könyvet ír, fényképezéssel foglalkozik. Művészi fotóiból 75. születésnapja alkalmából életmű-kiállítása nyílt Tokióban, amit több japán nagyvárosban is bemutattak.