Csak Bach örök

Nyíregyháza - Pintér Béláék most is. Mint mindig. Csak most talán még direktebben. Még markánsabban, sőt néhol még kíméletlenebbül.

Ez az esetenkénti direkt fogalmazás azonban a tagadhatatlanul erős, sőt tragédiára méltó életanyagot görgető darab hatását némileg gyöngítette. A „Titkaink” az utóbbi három-négy évtized keserű tapasztalatait, a besúgásra alapozó kádári diktatúra személyiségpusztító mechanizmusát egy pedofíliával vádolható népzenész (Friedenthal Zoltán) öngyilkosságba torkolló kálváriáján keresztül mutatta meg. Pintér rendezéseiben már korábban is megcsodálhattuk azt az elegyítő hatást, amellyel képes elérni, hogy a néző az egyik pillanatban könnyezzen, a másikban hahotázzon. Az időnkénti trágár nyelvhasználat ellenére a darab szívbemarkoló módon mutatta meg szocializmus utolsó évtizedének romlott világát. A játék ellenben láttatja azt is, hogyan nyúlik át a jelenbe a múlt. A magánsors és a történelem drámai összeütközései keserű nevetést fakasztanak; a titkokat megleső Pintér színpadán csak Bach örök.

A kiváló színészi alakítások (a frenetikus Csákányi Eszter, a kitűnő Enyedi Éva, Thuróczy Szabolcs, Roszik Hella, Szamosi Zsófia, Stefanovics Angéla, és persze, maga Pintér Béla) emlékezetes pillanatain eltöprengő néző aztán a Cumbia All Stars perui dallamainak ritmusába belefeledkezve a Kossuth téren elmélázhatott a Titkaink által fölvetett „velünk élő történelem” dilemmáin…

Karádi Zsolt