Fesztiválnapló: "Nagyon fenn és nagyon lenn"

Képzeljünk el egy egyre távolodó kamerát, amit a láthatatlan operatőr a bérelt lakásom nappalijában indít el pénteken délután. Hagyjuk ki a kényes részleteket, a ruhaválasztás, frizura és smink elkészítését, in medias res, csapó: állok a szoba közepén teljes glédában. Immáron háromnegyed órája. Csáki Alexandra fesztiválnaplója a Vidor fesztiválról.

Egy kicsit hamarabb készültem el, mint gondoltam – még úgy is, hogy „az utolsó” pillanatban felülírtam a terveket, és átöltöztem.

Délután fél hatra könnyedén odaérek a színházba, a második emeleti tárgyaló a titkársági szobán át vezet, már itt megismerkedem az egyik zsűri társammal. Hála istennek, beszédes, nem kell feszengenünk, majd szépen lassan megérkezik mindenki, és a teátrum sajtós munkatársai mosolyának kereszttüzében bevonulunk egy csupa ablak teremben, ami már szépen megterítve vár ránk. Végignézünk egymáson, rögtön kiderül, hogy a kiválasztás során arra törekedtek, hogy minél különbözőbb emberekből álljon össze az ítészek csoportja: van köztünk közmunkás, tanárnő, spirituális tanácsadó, ügyvéd és jómagam, egy firkász.

Az eligazítás közben szinte berobban az ajtón a direktor, frissességével életet csempész a megilletődött arcokra, elmondja a lényeget: itt nincsenek szabályok, érezzétek jól magatokat, kérdezzetek, ha valami nem tiszta, vitázzatok, érveljetek, sziasztok! Már nevetgélve indulunk az első előadásra, mosolyunk azonban a harmadik percben fagy az arcunkra, amikor Pintér Béla és Társulata elárulja a legféltettebb titkait. Pénteken az érzelmi skála minden fokán álltunk: voltunk nagyon fenn és nagyon lenn. Ideális kezdés…

Csáki Alexandra