Jegyzet: Csúsztak és másztak az őshazában

Bár lovas nemzetnek tartjuk magunkat, lóhalálában épülnek a futballstadionok Felcsúttól az Üllői úton át Debrecenig. Mindeközben dőreség lenni elsikkadni egy hírmorzsa felett, ami bár nem rázza meg alapjaiban a hazát, mégis megér egy misét. Vegyespárosunk ugyanis olyan tettet hajtott végre, mely minimum méltó a csettintésre.

A curling, azaz a csúszókorong vagy jégteke őshazájának tekintik Kanadát. A juharleveleseknél rendezték meg az idei világbajnokságot, ahol a legfiatalabb duó, a 17 éves Palancsa Dorottya és a 24 éves Kiss Zsolt állhatott a dobogó legfelső fokára. Abban a reményben indultak el, hogy becsúsznak a legjobb nyolc közé, aztán evés közben fokozódott az étvágy.

Azért óriási eredmény mindez, mert a sportág magyar históriája alig több mint tíz esztendőre nyúlik vissza, az első honi curlingcsarnokát a budapesti Kamaraerdőben nyitották meg 2005-ben, és mindössze kétszáz igazolt sportolót tartanak nyilván.

A svédek elleni finálé után mindkét újdonsült aranyérmesünk azt hajtogatta, hogy egyelőre felfoghatatlan számukra mindaz, amit elértek. Ennyi évesen, ilyen múlttal, és mindezt az oroszlán barlangjában érték el.

Úgy lettek a jeges legjobbak, hogy sikerük jóformán semmiféle visszhangot nem kapott a hazai médiában. Pedig csúsztak-másztak, söpörtek, jó irányba terelték a nagy követ, miután méltán lehetnek a curling nagykövetei.

Elenyésző támogatással értek a csúcsra, példát mutatva, hogy így is lehet. A kör közepén állnak, seprűvel szárnyalnak. Értéket képviselnek egy olimpiai sportágban, illő lenne most már becsben tartani őket.

Ladányi Tóth Lajos