Katarzisunk

Hála szüleimnek, 11 évesen ott lehettem az ünnepinek induló, ám balul elsült 1985-ös magyar–hollandon, a telt házas Népstadionban. Rácsodálkoztam a hetvenezres embertömegre, azon tűnődtem, hogy vajon a játékosok is ugyanúgy látják-e lentről a gyepbe nyírt „Mexico” feliratot, mint mi a lelátóról – és vártam, hogy közösen ünnepeljünk az általam élőben először látott istenekkel, a válogatott futballistákkal. Bodnár Tibor jegyzete.

A vége persze 0–1 lett, így a biztos világbajnoki részvétel tudatában is kisebb botrányba csapott át a meccs, a csalódott szurkolók padfeltépéssel tiltakoztak, a lovas rendőrök némi kardlapozással büntettek. Gyermekfejjel nem értettem, mi is történik itt, egyre csak azt kiabáltam a lassan teljesen kiürülő stadionban, hogy „ria, ria, Hungária”.

Harminc évvel és nulla magyar érdekeltségű világversennyel később azt kellett volna kiszurkolnunk, hogy a lettek ne kapjanak ki a kazahoktól, az izlandiak pedig a törököktől. Sorsszerű és magyaros, hogy nem jött össze, de mi történt volna, ha mégis? Aligha tódul ki a nép az utcára, hogy megünnepelje a sikert, mert keserédes lett volna az egész. Fogjuk fel úgy, kaptunk egy esélyt a valódi katarzisra. Vagy arra, hogy ráébredjünk a teljes valóságra…

- Bodnár Tibor -