Teljesült vágy: tele volt a pálya Iváncsikokkal

Máriapócs, Nyírbátor - A „cunderkirály” mostanában ritkán látogat a szülőföldjére, ahonnan indulva mindent elért a maga szakmájában. Interjú Iváncsik Mihállyal, olimpiai negyedik, világbajnoki ezüstérmes, korábbi világválogatott kézilabdázóval.

„Iváncsik Mihály, Magyarország” – fogadta bemutatkozásunkat az egykori kiváló jobbszélső, aki az egyik leghíresebb nyírbátori sportolóként, a város történetének egyetlen, olimpiai sportágban elért világbajnoki ezüstérmeseként részt vett a centenáriumi ünnepségen. És milyen stílszerű is volt ez a viszontválasz, hiszen a „cunderkirály” összesen 169 alkalommal képviselte a magyar színeket.

Láthatóan nagy örömmel fogadta az egykori nyírbátori játszótársakat. Mennyire mély a kötődés?

IVÁNCSIK MIHÁLY: Nagyon. Innen indultam, Nyírbátornak köszönhető a pályafutásom kilencvenkilenc százaléka. Olyan emberek tanítottak és indítottak útnak, akiknek megfogadtam a tanácsait, és mondhatom, hogy ebben a szakmában a csúcsra értem. Azzal a céllal indultam el innen, hogy NB I.-es és válogatott játékos legyek, olimpikon és világválogatott. Ezt mind elértem, játszhattam hat világversenyen, két olimpián és négy világbajnokságon. A legnagyobb eredményem a világbajnoki második helyezés ezerkilencszáz-nyolcvanhatból.

Mivel Nyírbátorban nem volt élvonalbeli csapat, nyilvánvaló volt, hogy az álmok eléréséhez el kellett innen igazolnia. Könnyen ment?

IVÁNCSIK MIHÁLY: Érdekes történet ez. Annak idején a Debreceni Dózsa el akart vinni, megkaptam a meghívót a Göcsbe (Gördülő Csapágyművek, a szerző), és a tudtom nélkül leigazoltak, kihasználva azt, hogy még fiatal voltam, és nem tudtam, miként is működik ez a „profizmus”. Kicsit megharagudtam a vezetőkre, és úgy döntöttem, hogy továbblépek. Debrecenbe már csak azért sem mentem, közben az összes NB I.-es csapat meg akart szerezni. Voltam Szegeden és a Ferencvárosnál, majd korábbi csapattársammal, nagyon jó cimborámmal, Török Imrével együtt mentem Győrbe. Megfogott a város, és végül emiatt maradtam a Kisalföldön, ahol nagyon szép pályát futottam be, és a mai napig ott élek.

A cunderből, vagyis csavarásból szerzett gól olyannyira a védjegyévé vált, hogy a TeleSport főcímében is nagyon sokáig láthattuk. Mikor fejlesztette tökélyre ezt a fajta cseles lövést?

IVÁNCSIK MIHÁLY: A nyolcvanas évek elején, amikor jártuk a világot és sokszor megfordultunk a nagy Jugoszláviában, valamint az NDK-ban is, mindenhonnan csentem el valamit, amit a legjobbaktól láttam, és megpróbáltam továbbfejleszteni a tanultakat. A cunderek között volt külső és belső, valamint húzott is, a maiak, köztük a fiaim is sokkal jobban csinálják már, mint én anno. Ma teljesen elfogadott az ilyenfajta lövés, a mi időnkben azonban még nem volt divat, az edzők nem is szerették, büntettek érte kőkeményen, ha bement, ha nem. Én vállaltam, mert azt vallottam, hogy a sport a szórakoztatóipar része, és ezen belül a közönséget ki kell szolgálni. Úgy érzem, a győri közönséget én teljes egészében kiszolgáltam.

Említette, hogy legnagyobb sikereként tekint a harmincegy éve, Svájcban szerzett világbajnoki ezüstre. A jugoszlávok elleni döntőben a szünetben még döntetlen volt az állás, a végén két góllal kaptak ki. Siratja még az elszalasztott esélyt?

IVÁNCSIK MIHÁLY: Fájó emlék, sokszor álmodom még vele, épp a napokban is, de megint nem mi nyertünk. Benne maradt az emberben, hogy megnyerhettük volna azt a meccset, de el kell ismerni, aznap a jugók jobbak voltak két góllal. Egy pici szerencsével talán nyerhettünk volna, de azt hiszem, emelt fővel jöhettünk le a pályáról.

A három fia, Gergő, Tamás és Ádám is kézilabdázó lett. Apai ösztökélésre?

IVÁNCSIK MIHÁLY: Kemény sportág ez, mondtam nekik, hogy menjenek inkább focistának, mert a kéztörésen át az orrtörésig itt minden van. Ebben a miliőben nőttek fel, és végül nagyon örülök neki, hogy mindhárman kézilabdázók lettek. A nagyobbik, Gergő elérte a világválogatott szintet és tizenhét évet húzott le a Veszprémben, ami nem akármi. Tamás, a középső szintén a válogatottságig jutott, Norvégiából is norvég bajnokként tért haza. A kicsi, Ádám az NB I. B-ben, Szigetszentmiklóson szerepel mint játékos-edző.

Nagy álma volt, hogy a három fiát egyszerre láthassa a válogatott színeiben. Van hiány­érzete amiatt, hogy ez nem sikerült?

IVÁNCSIK MIHÁLY: Egy kis tüske van bennem emiatt, mert Ádám is odakerülhetett volna a válogatotthoz, ha nem szenved keresztszalag-szakadást, ami miatt két évet ki kellett hagynia. Az élvonalban játszott, ám úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatja az egészségét, emiatt egy osztállyal lejjebb igazolt, ott pedig egy csapatban is szerepeltünk, illetve ellenfélként is, amikor én Komáromban, ő pedig a Győri ETO juniorcsapatában játszott. Gergő búcsúmeccsén szerepelt a három fiam velem együtt egy csapatban, sőt az utolsó percben az unokámat is pályára tudtam küldeni, így tele volt a játéktér Iváncsikokkal.

Két fia, Gergő és Tamás is ebben az évben jelentette be a visszavonulását. Milyen érzés, hogy már nem láthatja őket játszani?

IVÁNCSIK MIHÁLY: Mindketten elérték azt ebben a sportágban, amit el lehet érni. Megbeszéltük, hogy a civil életbe ne úgy menjenek át, hogy közben kapják a pofonokat, hanem szépen, fokozatosan. Ezért maradtak ugyanabban a miliőben, csak már a háttérben dolgoznak majd, de ugyanúgy a kézilabdáért, és ez nagy megnyugvás a számomra is.

Milyen időközönként látogatnak Nyírbátorba vagy szülővárosába, Máriapócsra?

IVÁNCSIK MIHÁLY: Ahogy tudunk, mostanában már inkább csak öt-hatévenként. Én is járom a világot az öregfiúkkal, közben pedig mindannyian dolgozunk.

Névjegy

Iváncsik Mihály

Született: Máriapócs, 1959. július 9.

Klubjai Magyarországon: Nyírbátori BSC (1973–1979), Rába ETO, Tatabánya, Dunaújváros, Vasas Pápa, Komárom

Válogatott/gól: 169/623 (a gólok tekintetében a magyar rangsor 9. helyezettje)

Kimagasló eredményei, címei: olimpiai 4. (1988), olimpiai 7. (1992), világbajnoki 2. (1986), háromszoros magyar bajnok (1987, 1989, 1990), IHF-kupagyőztes (1986), kétszeres világ-, egyszeres Európa-válogatott, Az év férfi kézilabdázója Magyarországon (1989)

Édesapai példamutatás

A centenáriumi ünnepség keretében rendezett mérkőzésen a nyírbátori öregfiúk ellenfele a magyar old boys válogatott volt – amely 25–20-ra nyert –, soraiban nemcsak Iváncsik Mihály, hanem legnagyobb fia, Gergő is pályára lépett.

– Ugyan én már nem Nyírbátorban születtem, de nagyon sokat hallottam édesapámtól az itt eltöltött időszakáról, és gyerekként azért sokat jártunk a városban vagy éppen Máriapócson – mondta a 16-szoros magyar bajnokként és 270-szeres válogatottként, 35 évesen az idén visszavonult Iváncsik Gergő. – Édesapám olyan példát mutatott ebben a sportágban, amit követni szerettem volna, szerencsés vagyok, hogy én is ilyen szép pályát futhattam be, és örülök, hogy a sportágon belül maradtam.

KM-BT