Megy az étel a lecsóba

Egy kiflicsücsköt se adnék annak, aki a napi kétfogásos ingyenebédért nem hajlandó elsétálni a települése konyhájához. Így lesz kínos téma kérdezni a polgármestereket, hogy miként oldják meg nyáron a kötelező étkeztetést, az arra rászorulók ellátását főtt étellel. Egy sor jó példát és gyakorlatot mutatunk be lapunkban arról, hogyan gondoskodik egy-egy helyi közösség a hátrányos helyzetben élőkről – ám sokan vannak, akik „off the record”, vagyis csak bizalmasan mondják el, mennyien igénylik az ingyenebédet, aztán el sem mennek érte.

Forrás: illusztráció / shutterstock

Engem a szüleim sok dologra megtanítottak egészen kicsi koromtól, az is a zsigereimbe ivódott, hogy az ételt tisztelni kell. Előbb azt figyelhettem meg, édesanyám kora reggeltől mennyit sürgött-forgott a konyhában, hogy délre szívét-lelkét s persze a finom falatokat a család asztalára tegye. Később a föld művelését és kertészetet tanulva nyertem fogalmat arról, milyen összetett természeti folyamat és mennyi munka, míg a termőföldtől a piacra, a boltokba, a konyháig eljutnak a zöldségek, gyümölcsök, az egészséges élelmiszer alapanyagai. Sokszorosan sértő és bosszantó a kukába dobott, elpazarolt étel. Nagyszüleink még a földre ejtett kenyérdarabkát is fölvették, majd megcsókolták, olyan becsülete, tisztelete volt a mindennapi betevőnek. Mondhatjuk persze, hogy elmúlt már az az idő, fogyasztói társadalomban élünk, de nyugodtan nevezhetjük igénytelennek és ostobának is ezt a világot. Igazolja a rákkeltő, káros adalékanyagokra, eljárásokra alapozó tömegtermelés és az az irgalmatlan ételmennyiség, ami a szemétben végzi. A gazda, a kertész fölöslegesen gondozta a szántóját és a kertjét, a föld hiába pumpálta kincseit, tápanyagait gabonába és gyümölcsbe, a semmiért fáradozott a kereskedő és végül a szakács.

Mindeközben épp azok panaszkodnak szegénységre, haragszanak az igazságtalan világra, akik közül a legtöbben nem veszik kézbe a tankönyvet és most már az ingyenebédet sem. Ha étel helyett pénzt osztanának, azért biztosan nagy lenne a tolongás. Emlékezhetünk még arra, amikor a postahivatalok bejáratánál korán reggel nagy csoportok verődtek össze, s amint kigurult kerékpárján a kézbesítő, lecsapott rá a siserahad. Meddig kell fogni az elesett kezét? Mennyi az a munka, amit még helyette kell elvégezni? Nyilván erre nincs egységes recept, de mindenkinél adott a pont, amikor neki is bizonyítania kell, hogy kész és képes is tenni valamit a sorsa jobbra fordításáért. Az nem magától jön, az nem valamiféle juss. Aki nem fárad el az ingyenebédért, miért ne lehetne kizárni mondjuk egy hónapra? Inkább, mint menjen a lecsóba.

- Nyéki Zsolt -