Mintha forró jégmezőn jártak volna

Húst is kaptak, nem csak tésztát, ám a ­mexikói kudarc okait a mai napig nem értik. Interjú Nagy Antallal, a mexikói világbajnokságon részt vevő magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitányával.

Sokat gondol még arra a bizonyos szovjetek elleni mérkőzésre? Rémálmaiban felriad még, hogy a negyedik percben már kettő–nullra vezet az ellenfél?

NAGY ANTAL: Mostanában, hogy közeledett az évforduló, egyre többet emlékeztettek rá, amúgy álmodni már nem álmodok vele. Amióta a mai válogatott kijutott az Európa-bajnokságra, gyakran hallani, hogy legutóbb harminc éve szerepeltek a magyarok világversenyen, így aztán nem is tudjuk kikerülni, hogy mikor is történt mindez. Azért mégiscsak a világbajnokság a sportág legnagyobb ünnepe, és a miénk az utolsó magyar csapat, amely vb-résztvevő volt.

Magyarán az idő begyógyította a sebeket és megszépültek az emlékek?

NAGY ANTAL: Ami Mexikóban történt, azt máig nem értjük, de az oda vezető úton azért sok szép minden történt velünk. A hollandok idegenbeli legyőzése, az osztrákok elleni két siker, a Hanappi-stadion, amely tele volt magyar szurkolóval, vagy akár Ciprus kétszeri legyőzése. Ezekről kevesen beszélnek, mert Irapuato emléke, a szovjetek elleni nulla–hat mindent elhomályosít.

Ön volt annak a válogatottnak a csapatkapitánya. Valóban mondott olyat a vb előtt, hogy „világbajnokok akarunk lenni”, vagy csak a szájába adták?

NAGY ANTAL: A világbajnokság előtt nem sokkal sajtótájékoztatón vettünk részt, a játékosokat sorban arról kérdezték, hogy mi a cél. Már sokadszor elhangzott, hogy továbbjutni a csoportkörből, amikor az egyik újságíró közbeszólt, hogy ez túl unalmas, valaki végre mondhatna mást is. Ekkor én megjegyeztem, persze minden futballistának az az álma, hogy világbajnok legyen. Másnap úgy jelentek meg az újságok, hogy azt nyilatkoztam, világbajnokok akarunk lenni, ezzel el lehetett adni a lapokat. Később a szememre vetették, hogy túlzott magabiztossággal mondtam ilyesmit.

Valamit nagyon elszúrhattak a felkészülésnél. Mi vezetett a kudarchoz?

NAGY ANTAL: Három-négy összetevője van ennek. Az egyik, hogy a szakvezetőség úgy döntött, a bajnokság végét ellazsálták a játékosok, ezért szükség van egy kőkemény felkészülésre a világbajnokság előtt az ausztriai magaslaton. Hóban, fagyban, miközben Mexikóban, hasonló magasságban negyven Celsius feletti hőmérséklet várt ránk. Ez volt az egyik hiba. A másik, hogy azt mondták, a negyvenhat fokhoz hozzá lehet szokni, ezért edzünk meccsidőpontban, délben (az időeltolódás és az európai nézők miatt a meccsek egy részét helyi idő szerint délben rendezték, a szerző). Nos, kiderült, nem lehetett hozzászokni. Míg a többi csapat az árnyékban pihent, addig mi szenvedtünk a tűző napon. Aztán a szovjetek elleni meccs előtt mindenki szokatlanul bágyadt volt, minden játékos kettős látásra panaszkodott, káprázott a szemünk, tiszta fehérnek tűnt minden, mintha forró hómezőn játszottunk volna.

Nem említette az okok között az étkezést. Tényleg tésztát ettek tésztával?

NAGY ANTAL: Egy fenét! Ettünk mi mindent, így persze húst is. Annyi történt, hogy amikor egyszer megint szénhidrátot kaptunk, akkor valaki megjegyezte a játékosok közül, most már szívesebben enne újra húst. Ebből alakulhatott ki az a tésztasztori.

Az igaz, hogy a szovjetek felajánlották, játszanak egy szalonremit, ami után, és Kanada valószínűsíthető legyőzésével mindkét csapat kéz a kézben juthat tovább a csoportból?

NAGY ANTAL: Nem tudom, hogy a háttérben történt-e ilyesmi, elénk senki nem állt oda, hogy döntetlent kell játszanunk a ruszkikkal.

Köztudott, hogy például Garaba Imre nincs beszélő viszonyban az egykori kapitánnyal, Mezey Györggyel. Önben maradt tüske?

NAGY ANTAL: Nem, semmi. Valószínűleg azért, mert a pályafutásom után én sosem akartam a futballból élni, ezért az esetemben nem sérültek érdekek, és az én szememben Mezey György, vagy akkori segítői, Egervári Sándor és Tajti József ugyanolyan díszükben tetszelegnek, mint játékoskoromban.

Történt, ami történt, azért mégiscsak ön a világbajnokságon járt utolsó magyar válogatott csapatkapitánya. Amikor kivezette a társakat az irapuatói stadionba, eszébe jutott, hogy honnan is indult?

NAGY ANTAL: Persze, ez minden nagy csata előtt így történt. Amikor a mexikói bázisunkon, ahol minden játékosnak külön apartmanja volt, a medenceparton ültem, akkor éppúgy eszembe jutott, mint a selejtezősorozat kezdetén, az osztrákoknak fejelt egyenlítő gólom pillanatában. Sok-sok ilyen mérföldkő volt a pályafutásom során, amikor nagy motivációt jelentett a kezdetekre emlékezni. Arra, ahogy tizenöt évesen, Nagyhalászban már felnőtt bajnokin játszottam a megye egyben, vagy hogy éviszes diákként már a nyíregyházi csapatban szerepeltem. És az is eszembe jutott, hogy talán nem köszöntem meg eleget mindenkinek, aki segítette a pályafutásomat. Ma meg már nincs mindenki köztünk azok közül, akiknek ezt megtehetném…

Önnek viszont megköszönték, amikor Nyíregyházáról – szegedi kitérővel – a Honvédhoz igazolt. Igaz vagy legenda, hogy a Kisterenye elleni búcsúmeccsén, a bujtosi pályán körbejárt egy kalap, hogy a szurkolók hozzájáruljanak az új életének kezdetéhez?

NAGY ANTAL: Nálam ez úgy csapódott le, hogy mindenféle ajándéktárgyakkal halmoztak el. Mintha csak megérezték volna a szurkolók, hogy valami nagy útra indulok, hiszen az nem gyakori, hogy valakit tizenévesen ilyen szinten búcsúztassanak el.

Mexikó után játszott Franciaországban is. Kapcsolatait kihasználva ott lesz a nyári Európa-bajnokságon?

NAGY ANTAL: Nem, bár hívtak a kinti barátaim. Őszinte leszek, a helyszíni meccsnézés esetén ragaszkodok a VIP-szektorhoz, ezt most elég nehéz lenne megoldani. A másik, hogy a terrorfenyegetettség miatt van bennem félelem. A stadionok biztonsága garantált, de a köztereken nehéz dolguk lesz a rendfenntartóknak. Persze azt remélem, hogy nem lesz semmi baj.

A teljes cikk elolvasható a Kelet-Magyarország június 2-i számában és a kelet.hu-n.