2009.06.15. 12:50
Oblom-off: Egy outsider drámája
<p>Debrecen – A színház<br /> világnapján mutatták be Debrecenben<br /> Mihail Ugarov: Oblom-off című<br /> művét. A produkciót aztán<br /> beválogatták a POSZT-ra – s két<br /> díjat is elhozott a<br /> találkozóról.</p>
Az előadást Andrzej Bubien
rendezte, a főszerepet Trill
Zsolt játssza. A produkció az
idei – a hét végén
befejeződött – POSZT
(Pécsi Országos Színházi
Találkozó) versenyprogramjában a
közönségzsűri
díját, Trill Zsolt pedig
a MASZK színészegyesület
legjobb férfi főszereplőnek
járó elismerését nyerte
el.
Éppen százötven éve jelent
meg Ivan Goncsarov Oblomov
című regénye, melyet a
kortárs orosz színház egyik
emblematikus személyisége, Mihail Ugarov
író-rendező dolgozott át
színdarabbá.
A címszereplő neve az orosz
közgondolkodásban a semmittevés
szimbólumaként rögzült. Az
eredeti mű és az adaptáció is
a XIX. századi orosz irodalom egyik
alaptémájának, a „felesleges
ember” típusának
újraértelmezése.
Az első ilyen
beállítottságú
hőstől, Puskin
Anyeginjétől számítva
számos írót
Csehovtól Lermontovon
keresztül Turgenyevig
foglalkoztatott a meg nem értett, jobb sorsra
érdemes, cselekvésképtelen
értelmiségi ember problematikája.
Ugorov Oblomovja, mintha
Diogenészből, Don
Quijote-ból, Miskin hercegből
volna összegyúrva, meglehetősen gyenge
idegzetű, álmodozó, ugyanakkor
művelt, és határozott
véleménye van az
értékvesztett világról, s
különcnek tűnő viselkedése,
inaktivitása valamiféle tiltakozás
az általa tartalmatlannak, felszínesnek
tartott percemberek rohanó
életvitelével szemben.
Ilja Iljics (Trill
Zsolt) egy kicsit infantilis, meg persze
hipochonder, azt mondja: „bal oldalt
fázom, jobb oldalt melegem van”. De
agorafóbiája is van, hiszen nincs se
kedve, se bátorsága kimozdulni
házából, fél a zajos
utcáktól, a nyüzsgő
sokaságtól.
A városban, ahol a hozzá lustult
szolgájával, Zaharral
(Bakota Árpád) él, nem
találja a helyét, képtelen
beilleszkedni a pénz után
„futkorászók”
társaságába, ezért
inkább kivonul a társadalomból
– vállalva ezzel a magányt, a
megvetést –, s bezárkózik
szobájába, szeretett könyvei
közé.
Ebből a nihilből gyerekkori
barátjának, Stolznak
(Tóth László) váratlan
érkezése mozdítja ki, aki
energikus temperamentumával Oblomov
tökéletes ellentéte. S miután
a rég látott vendég bemutatja Ilja
Iljicsnek a szépséges
Olgát (Szűcs Kata), egy
ideig úgy tűnik, „megtört az
átok”, ugyanis az addigi céltalan,
sivár életébe betört a
szerelem.
S e hirtelen rátörő intenzív
érzés hatására
Oblomov olyan metamorfózison
megy át egyik percről, a másikra,
hogy szinte nem lehet ráismerni. Még
elmaradhatatlan köntösétől
– mely nála nem egy egyszerű
ruhadarab, hiszen számára ez
nyújtja anyja szoknyája helyett a
biztonságot, s elszigeteli a
külvilágtól, így a
házikabát a rá olyannyira
jellemző passzív magatartás
megtestesítőjévé válik
– is megválik a lány
kedvéért.
Javarészt kishitűsége miatt azonban
hamar véget vet a – szárnyait
épp hogy csak nyitogató –
kapcsolatnak. Mivel az ember nem menekülhet sorsa
elől, még a szerelem sem elég, hogy
megmentse önmagától, saját
korlátaitól, megrögzött
szokásaitól.
„Nem adhatok mást, csak mi
lényegem” – szól a luciferi
idézet, melyet akár Oblomov is mondhatna,
hiszen ő sem tudott kibújni a
bőréből. (Madách ugyanabban az
évben, 1859-ben kezdett hozzá
főműve, Az ember tragédiája
megírásába, amikor Goncsarov
végzett az Oblomovval.)
A köntös így rövidesen
visszatér az életébe, ám
ekkor már kényszerzubbonyként,
megfosztva őt újra a cselekvés, az
élethelyzetén való
változtatás
lehetőségétől. S hiába
veszi el később cselédjét,
Agafja Psenyicinát (Györgyi Anna), a
végzet utoléri: gutaütést
kap.
A színpadon lepusztult szobabelső, melyben
néhány gipszfej hever szanaszét,
mellettük, mögöttük
Sztálin-csizma,
Napóleon-torzó, egy félbe
vágott ló, na meg persze könyvek
mindenütt. Az asztalon és a
földön, mint a tudás kövei.
Ez a különböző méretű
kötetekkel kikövezett út vezet a
TOTUSZHOZ. A teljességre törekvő
emberhez, aki nem képes élni, mivel nem
erre az életre való. A
játéktér kialakítása
(Anita Bojarska) ötletes, a díszlet
központi eleme a szoba a szobában, azaz
Ilja Iljics asztal alatti birodalma. Magába
zárkózó, izolált
világába – Adrzej
Bubien ambiciózus rendezése,
Piotr Salaber ihletett zenéje, illetve a
színház táncosainak dinamikus
mozgása jóvoltából –
időről időre betör a
külvilág zaja, és látjuk,
hogy az emberek rohannak, dolgoznak, szeretkeznek,
egyedül Oblomovnál állt meg az
idő.
Az előadás legszebb jelenete Olga és
Ilja Iljics találkozása. Zseniális
rendezői bravúr volt a hősnő
lekettőzése: miközben
Szűcs Kata „csak”
eljátssza, addig Kriszta Kinga csilingelő
hangján el is énekli Bellini
Normájának híres
áriáját, s Oblomov (Trill Zsolt)
megbabonázva nézi hol az egyiket, hol a
másikat, mintha délibábot
látna.
Sok esetben a főszereplő
kiválasztásával el is dől az
előadás sorsa, itt sem történt
ez másképp. Trill
Zsoltnak minden testrésze
külön játszik, hiszen nála a
fizikai kifejezőeszközök legalább
olyan hangsúlyosak, mint a verbálisak, s
ebben az előadásban most mindent megmutat,
amit csak tud.
A tőle látott összes eddigi karakter
ötvöződik Oblomov
figurájában. Összeszedett,
precízen kidolgozott játéka
egyértelműen igazolja: a szerep
telitalálat volt számára. Ilyen
volumenű színész mellett – aki
Ilja Iljics alakjának,
egyéniségének
megformálásában szintén a
tökéletességre, a teljességre
törekedett – nehéz helyzetben
lehettek a játszótársak.
A magasra helyezett lécet azonban
többé-kevésbé mindenki
átvitte. Hozzájárultak ehhez
Bubien vélhetően kemény lelki
és fizikai „edzései”, pontos
instrukciói, pontról pontig
végiggondolt rendezése.
E sorok írójának két
ízben volt szerencséje látni a
darabot, illetve megtapasztalni azt, hogy az
érdeklődés a nézők
részéről napról napra
csökken. A debreceni közönség,
egyelőre úgy tűnik, nem tudja, vagy
talán nem is akarja értékelni az
újdonságokat, pedig ezúttal
valóban értékes és
felemelő előadás született.
– Hassó Adrienn –