Nem gondolta, hogy kasszasikert írt

Böszörményi Gyula neve kitörölhetetlenül bevésődött a kortárs magyar irodalom névjegyzékébe. A korábban leginkább ifjúsági regényeiről és meséiről ismert írót akkor fedezte fel magának igazán a hazai olvasóközönség, amikor 2014-ben előrukkolt Leányrablás Budapesten – Ambrózy báró esetei I. című regényével. Azóta öt kötet (Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok, Ármány és kézfogó, Nász és téboly, Szer’usz világ) és két novella (Beretva és tőr, Bitó és borostyán) született meg a sorozatból. Az Ambrózy-történetek óriási rajongójaként alig vártam, hogy személyesen is találkozhassam az alkotójukkal, amire a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok tökéletes alkalmat teremtett. Szó szerint egy hátizsák könyvvel, valamint rengeteg kérdéssel érkeztem az eseményre, és a dedikálással egybekötött beszélgetés közben számomra még egyértelműbbé vált: Böszörményi Gyula nem csak a regényeiben sziporkázik.

Mi vesz rá egy írót arra, hogy letérjen a megszokott ösvényről, és egy teljesen új műfajba mártsa a tintáját?

A kíváncsiság. Ha valaki a század eleji Magyarországra szeretne utazni, csak leemel egy Krúdy-kötetet a polcról, és 5 perc alatt megérkezik. Krúdy Gyula zseniálisan ír, de más stílusban, mint amit én szerettem volna. Egy szórakoztató, század eleji krimi volt a célom, ami megfelel a modern igényeknek. Így született meg az első Ambrózy-történet, amit visszaolvastam, és rájöttem, hogy nem tetszik, ezért bedobtam a fiókba. Aztán két év elteltével szólt a kiadóm, Katona Ildikó, hogy „Gyula, közeledik a karácsony, kellene egy kézirat!”. Ez egy kötelező dátum az írók és a kiadók naptárában, mert a kiadók attól félnek, hogy elfelejtik az írót – habár én nem hinném, hogy ilyen rövid az olvasók memóriája. Jeleztem neki, hogy nincs semmim, mire ő rám szólt, hogy nézzek bele a fiókomba. Belenéztem, és mondtam, hogy tulajdonképpen van itt egy borzasztóan rossz történet, ami egy nyomozóról szól. Nagyon gyenge ugyan, de végül is ki lehet adni. Legfeljebb gyorsan elfelejtik az olvasók és kész. Ehelyett óriási siker lett! Ezt azóta sem értem.

Röviden: a krimi és a romantikus történet szokatlan egyvelege, egy megszokottól eltérő stílusban, korban. Önnek mi nem tetszett a történetben?

Tinglitanglinak éreztem, túl lassú volt. Egyébként akadt olyan olvasó, aki később megírta, hogy számára felvezetés jellegű volt az első könyv. Amit eredetileg meg akartam valósítani az Ambrózy-sorozatban, azt a második, A Rudnay-gyilkosságok című kötetben sikerült. Addigra tudtam igazán beleásni magam a kor hangulatába, amihez rengeteget kellett tanulnom. Nem is gondolná, de a korabeli újságokból, apróhirdetésekből és bűnügyi rovatokból ismertem meg mélységében azt a világot. Onnan könnyű volt ráérezni az akkori szófordulatokra is.

Az írók nem igazán szeretik elárulni, hogy éppen min dolgoznak. Remélem, Ön kivételt tesz velünk.

Jókor kérdezett rá, most már elárulhatom: az utóbbi két hónapban teljesen megőrültem, fellázadtam, és úgy voltam vele, hogy most azt írom meg, ami engem foglalkoztat. Így befejeztem az első Ambrózy-színdarabot. A kétfelvonásos történet eltér a könyvektől, itt teljesen új bűntények megoldásán dolgoznak a főhősök. A szöveg még egy kis csiszolásra szorul, aztán megszellőztetem a hírt a színigazgató és színész barátaim között, hátha valaki felnyújtja a kezét, hogy neki ez kell. Ha pedig nem, egy picit erőszakosabb leszek, és megkérdezem: Gyerekek, kell ez valakinek?

A gyermeki énje milyennek képzelte el a felnőtt Böszörményi Gyulát?

Ez egy nehéz dolog, ugyanis kicsi koromtól nem tudtam járni, iskolába se. Hozzám járt rendszeresen egy tanár, aki megpróbálta ta­nít­gat­ni az önfejű gyermeket. Ellenben tengernyi könyvet elolvastam. A kinti életet nem ismertem, egy olyan társasház negyedik emeltén laktunk, ahol lift nem volt, engem meg nem vittek le szinte soha. Így csak annyit tudtam a világról, amit olvastam, illetve amit a Delta című műsorban leadtak. Akkor még volt Iskola TV délelőttönként, és szerintem én voltam az országban az egyetlen 9 éves, aki nézte. Mivel barátaim nem voltak, hamar megtanultam önmagamat szórakoztatni: történeteket találtam ki a játék katonáimnak. Nagyjából 10 éves lehettem, amikor a rádióban a Móra Könyvkiadó akkori igazgatójával készítettek egy riportot. Egyszer csak megütötte a fülemet a következő mondat: „Kérem, ez úgy megy nálunk, ha beküldenek egy kéziratot és mi megfelelőnek találjuk, akkor szerződést kötünk az íróval, és egy bizonyos összeget fizetünk neki.” Ekkor én felkaptam a fejem, és teljesen elképedtem. Ja, az írás így megy? Hogy még fizetnek is érte? Amúgy is történeteket találok ki, ha még pénzt is kereshetek vele, akkor én bizony író leszek!

Ezek szerint tudatosan választotta ezt az életutat.

Mondhatjuk így is, habár egyszer úgy hozta az élet, hogy majdnem katona lettem. Debrecenben voltam intézetben, amikor jött a főorvos, hogy magát behívták. Ha behívtak, hát bevonulok. Bementünk tolószékben a sorozóbizottság elé, megültem előttük és láttam, hogy komoly százados és ezredes elvtársak a tagjai. Amikor felnéztek, kinyílt a szemük, majd megkérdezték, mit keresek itt. Tisztelettel jelentem, engem besoroztak – válaszoltam. Majd egymásra néztek, és megkérdezték: Ki volt az, aki ezt behívta? Elnézésüket kérem, én ettől függetlenül szívesen bevonulok, háború esetén homokzsák vagy túsz leszek – mondtam. A klasszikus Woody Allen-poén ellenére sem vettek be – szerintem nem ismerték a filmjeit.

Visszatérve az Ambrózy-sorozatra, hihetetlen, ahogy a karaktereit ábrázolja. Mili kisasszony annyira nő, és Ambrózy báró annyira férfi!

Jól kell ismerni az embereket. Mindig figyelem őket, és megpróbálom elcsenni azokat az apró dolgokat, amik a viselkedésük egészét kiadják. Mili azért annyira nő, és Ambrózy báró azért annyira férfi, mert az olvasók annak látják őket. Ők teremtik meg ezeket a figurákat, és színezik ki őket. Én csak egy határozott körvonalat rajzolok, amibe ők beletöltik a nőt és a férfit. Jókat kuncogok néha, amikor az olvasók fényképeket gyűjtenek, hogy szerintük milyen Ambrózy, és látok egy szőke herceget. Nekem abszolút nem ilyen a karakter, de van, akinek igen.

Az érzelmek leírása is bravúros. Olvasás közben úgy érzem magam, mintha filmet néznék.

Nagyon kell vigyázni, hogy az író csak azokat az információkat ossza meg, amik előreviszik a történetet. Sok év alatt tanultam meg, hogy nem szabad túlírni a sztorit, nem kell túlmagyarázni az érzelmeket. Apró gesztusokkal is lehet hatalmas tragédiát vagy túláradó boldogságot elmesélni.

Van kedvenc karaktere?

A kedvenc karakterem saját maga tört be a történetbe, pedig csak egy villanást akartam belőle. Márika – aki a második kötetben tűnik fel először – az eredeti vázlataim szerint csak néha bukkant fel, és kotyogott közbe valami hülyeséget. A következő könyvben már nem akartam szerepeltetni. De ő nem hagyta magát! Amikor nekikezdtem a harmadik résznek, egyszerűen befurakodott a gondolataim közé; valóban olyan cserfes a kis hölgy, mint a regényben, mert állandóan felrémlett előttem, hogy ő éppen mit mondana, így visszaloptam őt. Nagyon szeretem a kis csajt, az utoljára megjelent kötetet, amiben ő mesél, külön élmény volt megírni!

A korábbi írásai és az Ambrózy-kötetek alapján elég nehéz elképzelni, hogy valaha is szenvedett írói válságban. Szenvedett?

Minden író életében van válság. Néha azt érzem, hogy kész, kiégtem, soha életemben nem leszek képes leírni egy értelmes mondatot sem. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést: hogy írhat valaki ilyen rosszul? Aztán mindig az olvasók segítenek rajtam, akik várják az írásaimat. Őket nem hagyhatom cserben!

Volt olyan visszajelzés a könyvei kapcsán, ami mély benyomást tett Önre?

Kaptam egyszer egy levelet egy édesanyától és a lányától, akik megköszönték az Ambrózy-történeteket. Úgy esett, hogy csúnyán összevesztek, és három évig nem szóltak egymáshoz, noha egy háztartásban éltek. Aztán az egyik este észrevették, hogy mindketten ugyanazt a könyvet olvassák, majd elkezdtek róla beszélgetni. A történetem törte meg köztük a jeget. Azt hiszem, az ilyen pillanatok miatt érdemes írni.

Lesz folytatása Ambrózy báró és Mili történeteinek?

Van még kedvem ebben a világban bolyongani. Illetve, van egy nagy adósságom is: Mili élete most már sínen van, ott a bárója, de Emma sorsa még nincs lezárva. Visszaköltözött ugyan a papájához Marosvásárhelyre, de az utolsó kötetben elejt egy olyan mondatot, hogy nagyon imádja papuskát, ám nem érzi jól magát a szülői házban. Így az ő történetét is el kell rendeznem, Emma se maradhat báró nélkül, csókolom!

Egy dolog még furdalja az oldalamat. Az én elképzeléseim szerint Ambrózy báró egy magas, szikár teremtés sötét hajjal, hol lágy, barna szemekkel, hol sötét, vészjósló tekintettel. Ön milyennek látja őt?

Maradjunk annyiban, hogy az elképzeléseink nagyon közel állnak egymáshoz.

Gulyás Emese