Szilkékbe zárt fekete arany

A Szatmárban hagyományos tornácos házban működő „Lekvárda” bemutatószobájában ízlésesen felcímkézett üvegekben, szilkékben várja az érdeklődőket „Szatmár Fekete Aranya”. Az egészséges szatmári szilva­lekvár készítésének folyamatát az augusztus–szeptemberi főzési szezonban a tájat felfedező turisták is megtekinthetik. A manufaktúrával szomszédos Lekváriumba látogatók az egész idegenforgalmi szezonban kaphatnak kóstolóval egybekötött tájékoztatót őshonos gyümölcseinkről, a belőlük készített lekvárokról.

Új ízek csak ráadásként

– A Lekvárdát 2013 szeptemberében nyitottuk meg – emlékszik vissza Kőrösi Gábor, a penyigei Lekvárda vezetője, akinek a családja már azelőtt is foglalkozott lekvárfőzéssel. – Főként szilvalekvárt meg somlekvárt készítettünk, de amióta átköltöztünk ebbe a csak szilvából évente tíz tonna feldolgozására módot adó épületbe, azóta egyéb gyümölcslekvárokkal is szélesítjük a kínálatunkat. Főzünk például szamócát, meggyet, sárgabarackot, őszibarackot, szőlőt, de készítünk különböző lekvárházasításokat is, mint a cukkinis sárgabarack, a narancsos sárgarépa, a gyömbéres banán. Próbáljuk új és újabb ízekkel gazdagítani a termékpalettánkat. Vannak tehát időszakos termékeink, de szilvából és somból minden évben főzünk lekvárt.

Édes szilva, húsos som

– Szilvalekvárunk alapanyaga a köznyelvben nemtudom szilvaként elterjedt, de a mi füleinknek kedvesebben hangzó penyigei szilva, illetve az e tájon szintén honos berbencei vagy besztercei szilva. Ez az a két fajta, amiből – úgy vettük észre – igazán finom lekvárt lehet főzni, vásárlóink elégedettségére.

– A másik alaptermékünk a somlekvár. Alapanyagából nem szenvedünk hiányt. Kétségtelen, hogy a 90-es években a jonatánalmával vagy a penyigei szilvával együtt értékét vesztette a somfa is, de azóta fordult a kocka. A som nagyon becses gyümölcsünk, ugyanis még a diónál is lassabban nő. Nálunk faként terem, de például a Zemplénben bokorként ismert. Saját tulajdonunkban is van már legalább 6-7 nagyobb – a lomha növekedésük miatt 20-30-40 éves korukhoz képest jóval fiatalabbnak látszó – rendszeresen termő somfánk. Ezen túl persze vásárolunk is somot. Beszállítóinknak ennél az alapvetően fanyar gyümölcsnél arra kell ügyelniük, hogy meg kell várni, míg lehullik, célszerűen az aláterített ponyvára. Az egyetlen olyan alapanyagunk, amelynek lekvárja hőközlés nélkül, teljesen hidegen készül – avat be a húsos gyümölcs feldolgozásának titkaiba a 35 éves fiatalember.

Őrzik a hagyományokat

A mezőgazdasági és élelmiszeripari gépészmérnök végzettségű Gábor büszkén emlegeti családi indíttatását. Édesapja, Kőrösi Miklós nyugdíjasan is kertészkedő agrármérnök, édesanyja, Kőrösiné Katika az a lelkes lokálpatrióta, akinek a neve összeforrt a szatmári lekvárfőzési hagyományokat őrző, azokat ma már turistalátványosságként is bemutató penyigei Lekváriummal, és aki a tájjellegű gasztronómia ápolójaként alapító tagja a nyírbátori székhelyű Népi Ízőrző Lovagrendnek. Fiuk tőlük vette át a gyümölcsfák és a szatmári ízek szeretetét, és végzi – a hobbijukkal foglalkozók odaadásával, hozzáértésével –örömteli munkáját.

A családi Lekvárdában és a bemutatóhelyiségben fellelhető mesés ízeket megkóstolva nyugodt szívvel mondhatjuk: hál’ istennek!

GB

Varázslatos lekvárok

A népszerű bükki füvesember, Szabó Gyuri bácsi előadásaiban a szilvalekvárnak a modern orvoslás hívei számára hihetetlen tulajdonságot is tulajdonít: „Erdélyben egy nagyon egyszerű orvosságot használnak a rák gyógyítására. Szilvalekvárt. Igen, szilvalekvárt. A szilva gyógyító erejű, kimagaslóan magas az antioxidáns-tartalma. Frissen is érdemes szezonban sokat fogyasztani belőle, de aszalt szilvaként is hatásos, valamint lekvárként is.” Nos, a házi szilvalekvárt csodálatos erejű rákgyógyszerként feltüntetni nyilván erős túlzás, ám az valószínű, hogy rendszeres fogyasztása valóban egészségünkre válik.

Ami pedig a somlekvárt illeti, ennek a pikáns lekvárnak előnye, hogy hőkezelés híján a som értékes beltartalmi anyagai nem károsodnak. Szilárd, könnyen kenhető, savanykás, kellemes aromájú, évekig eláll.

A honfoglaló magyarság már fogyaszthatta a Volga menti tájon termő somot. A középkorban főztek a somból lekvárt, készítettek belőle befőttet, pálinkát és aszalványt. Amikor a dér megcsípte és megpuhult, nyersen is fogyasztották. Régen az asszonyok mindig raktak el aszalt somot télire, s fonáskor azt eszegették, hogy több nyáluk legyen.