Bár nem fogtak halat, de így is nemes célt szolgáltak

Látszólag éppen olyan volt az elmúlt szombat a Leveleki-víztározónál, mint bármelyik délután a nyáron: hét ágra sütött a nap, a vízisípálya zenéje széttörte a csendet, két bátor fiatalember megmártózott a még kellemes vízben, a horgászok pedig várták a halak kapását. Minden olyan volt tehát, mint máskor, azonban mégis különbözött valamiben: a horgászok nem öncélúan ültek a tó partján, hanem mert jelentkeztek az Országos Jótékonysági Horgászatra, aminek célja, hogy a részvételi díjból és az egyéb adományokból összegyűlt pénzösszeget felajánlják a koronavírus-járvány idején árván vagy félárván maradt gyermekek javára.

Kapás pár másodpercig

A résztvevők reggel a Sirály presszónál gyülekeztek, ahol köszöntötte őket Mikucza Zsolt tógazda, a nemes kezdeményezés kitalálója, valamint dr. Turóczyné dr. Székely Anita, Levelek polgármestere. Felvázolták a célokat, s köszönetet mondtak a résztvevőknek, hogy hozzájárulnak a célok megvalósulásához.

E sorok írója 13-14 óra között kereste fel a jótékonysági horgászat résztvevőit, akik aznapi fogásról még nem tudtak beszámolni.

– Természetes volt a számomra, hogy regisztrálok erre a horgászatra, hiszen gyermekek megsegítéséről van szó – mondta el érdeklődésünkre a Napkoron élő Támba József, aki társadalmi halőr is a tónál.

– Közel öt éve járok erre a tóra, majdnem minden hétvégén itt vagyok. Hét közben a munkám miatt járom a megyét, az országot, jólesik megpihenni a tó partján szombaton vagy vasárnap. Nagy kihívás, hogy megtaláljam a halat, tudás is kell hozzá, nem csak szerencse. Ha az időm engedi, éjjel-nappal kész vagyok kint lenni a tónál, az időjárás nem rettent vissza, lehet eső, hó, szél, én akkor is jövők. A barátom stégjén van egy házikó, ha már nem bírom az időjárás szélsőségeit, akkor ott húzom meg magam. Éjjel még aludni is lehet benne. A sípálya zenéjét már megszoktam, néha még jó is, ha szól valami.

– A mai nap nagyon siralmas, mindössze az az 5-7 másodperces kapásom volt, aminek a ciripelését a kapásjelzőn már ön is hallotta. De hát még messze van a vége, úgy tervezem, hogy kint maradok éjszakára is, s amíg a készség bent van a vízben, reménykedem. Nem bántam meg, hogy kijöttem, hiszen amellett, hogy jó célt szolgálunk, van idő elbeszélgetni a szomszéd stégeken lévő barátokkal. Ritkán találkozunk, ez a horgászat éppen jól jön egy kiadós beszélgetésre. S ami a legfontosabb, hogy kint lehetek a szabadban – folytatta Támba József, aki felidézte az egyik szép élményét is.

– A legnagyobb halam a Leveleki-víztározón egy 15,30 kilogrammos csuka volt. Október vége, november eleje lehetett, amikor fogtam, arra emlékszem, hatalmas köd volt, talán ha 10-15 méterre elláttam akkor. Az úszót egyszer lehúzta a hal, majd megindult vele. Amikor bevágtam, még nem éreztem a súlyát, csak jóval később. Egyedül voltam, nekem kellett megszákolnom is, nem volt segítségem. Nem vágyom el innen, szép a táj, s jó a halállomány is annak ellenére, hogy nem fogtam semmit. Egyébként soha nem viszek el innen halat. Ha megfogtam, a horog helyét fertőtlenítem, készítek egy fényképet emlékbe, s megy is vissza a zsákmány a vízbe. Az egyéni rekordomat jelentő csuka is visszanyerte szabadságát. A kapitális csuka után mi más lehetne a célom, mint hogy fogjak majd egy 20 kilo­gramm feletti halat is – árulta el nagy álmát Támba József.

Örültek a kezdeményezésnek

Pár stéggel arrébb Mócsán László és hitvese, Mócsánné Kovács Márta áztatta a zsinórt, halat még nekik sem sikerült fogniuk, igaz, kapásuk sem volt. Nem kellett sokat utazniuk, Leveleken élnek.

– Mikor hallottunk a jótékonysági horgászatról, egyértelmű volt a számunkra, hogy regisztrálunk, s még további adománnyal is támogattuk az árván vagy félárván maradt gyermekeket. Nekünk is van egy lányunk és egy fiunk, átérezzük a szülők nélkül maradt fiatalok helyzetét. Örültünk a kezdeményezésnek, s hogy vannak köztünk olyanok, akik nem feledkeznek meg az árvákról. Reméljük, a horgászok összefogásának meglesz az eredménye – mondták érdeklődésemre. Mint kiderült, a családfő elkapta a vírust.

– Ausztriában dolgozom, s a munkahelyen rendszeresen volt szűrés. Az egyik alkalommal a műszer kimutatta a betegséget; szerencsére a családtagokat nem fertőztem meg – mesélte Mócsán László.

Mikor arról faggattam, milyen gyakran jár ki horgászni, meglepő választ adott: – Négy éve miénk a stég, de csak most horgászunk rajta először. A magyarázat egyszerű: amikor hétvégente hazajövök külföldről, mindig sok a tennivaló, nem jut idő horgászatra. Néha kiülünk esténként a stégre, hallgatjuk a csendet, gyönyörködünk a csillagokban, de horgászbotot soha nem hozunk magunkkal.

Márta asszony is kiveszi a részét a horgászatból: – A legjobban a zsinór kitekerése megy, bár néhányszor már megpróbáltam behajítani is a készséget. A dokumentálásban viszont jó vagyok, ugyanis én készítem a halakról a fényképeket, bár úgy tűnik, ma nemigen lesz szükség fotózásra. Mégis jól érezzük magunkat, kellemes az időjárás, együtt lehetek a férjemmel – mondta Mócsánné Kovács Márta.

Borítókép: Mócsán László és hitvese, Márta asszony | Fotó: M. Magyar László