Postaládánkból: Sorkoszton

Egyik vasárnap délben a rádió műsorának végén olyan mondatokat hallottam, amelyektől „kinyílt a bicska a zsememben”, s szerettem volna azt az okoskodó embert úgy a férfiasságán rúgni, hogy örökké elmenjen a kedve attól, hogy olyasmihez szóljon hozzá, amiről fogalma sincs.

Azt mondta az az Okos Tóbiás, hogy a kis falvakban, ahol meg kell szüntetni az iskolai oktatást, fogjanak össze a szülők, s tartsák el élelemmel, biztosítsák lakással a pedagógusokat, azok majd ellátják a tanítási munkálatokat.

Ekkor hirtelen kitört belőlem a „paraszt”, s a jó édesanyjába kívántam azt az okos valakit. Ő valószínűleg nem tudja, milyen felelőtlen kijelentés csúszott ki a száján. A kibicnek soha, semmi sem volt drága. 1946-ban én megpróbáltam, amit ő javasolt. Akkoriban ezt úgy hívták, hogy sorkoszt.

A harangozó kísért volna mindennap más családhoz ebédre. Akkor volt a legnagyobb szegénység kora. Két délben elmentem. Az arcomról lesült a bőr! Természetes, hogy csirkét vágtak – úgy illett.

Az asztalnál a tanító úr ette a csirkelevest, a csirkepaprikást, a család meg nyelte a nyálát, meg a sovány „pergelt” levest. Harmadik nap már nem mentem. Nem bírtam volna nézni azt a rettenetes igazságtalanságot. Már nem tudom, nem emlékszem, hogy hogyan oldottam meg, de nem haltam éhen, valami ennivaló mindig akadt.

Ez a szerencsétlen flótás, aki ezt az igazán nagyvonalú ajánlást tette a rádióban, nem próbálta ki, mit jelent az, hogy az embernek van e a pofáján bőr. Sajnálom, hogy nem élt át ilyen „lélekemelő” élményt, mert akkor talán emberibb lehetne a gondolkodásmódja.

• Postánkból: Aki időt nyer, pénzt nyer
• Postánkból: Nagyon hiányzik a biciklink
• Postánkból: Csak a szeretet boldogít

Vígh Gyula