Jegyzet: Erdőhát megroppant

Épp azon morfondíroztam a gőzölgő harcsahalászlé felett, hogy milyen kellemes ünnepi program volt megmászni a Nagy-Kopaszt, amikor egyszer csak hirtelen égnek állt a hajam. Friss fotóval illusztrált hatásos üzenet érkezett Sziszitől, a csengeri hírforrástól, akiből dőlt a szó: „Hatalmas eső esett, hömpölygött a víztömeg. Tengerhez hasonlított a környék a hirtelen lezúdult csapadéktól. Szatmárnémeti felől jött, ahol pusztított a jég.” Ladányi Tóth Lajos jegyzete.Mint kiderült, másutt is beborult. Az első becslések szerint 22 szatmári, erdőháti települést sújtott a csapás. A sok sebből vérző, zömmel roppant szerény körülmények között élő emberek lakta területet lerombolta a cudar idő. Összeomlott a gyümölcsösök, a veteményesek lüktető vérkeringése, a gazdákat, a kertészkedő közmunkásokat, a munkanélkülieket és a nyugdíjasokat fojtogató érzés kerítette hatalmába. Végzetesen lőttek az idei termésüknek.

Nincs mit dédelgetni, nincs mit locsolni, nincs miben gyönyörködni, nincs mit leszedni. A szívszorító pusztítás kilátástalanságot szült. A megélhetés egyébként is művészet e vidéken, a kapálózó újabb mélyütést kapott a sorstól. Jövőképükben most a sötét árnyalatok dominálnak. Nagy igényük nincs – szimplán csak élni akarnak. Ennek az alapjai rengtek meg, a szakadék szélén billegnek.

Lélegeztetőgépre került a jéggel nyomorított, padlót fogott térség, de innen is fel kell állni. A meseszép adottságú vidéken pereg a hátborzongató katasztrófafilm. Aki pedig nem hiszi, járjon utána! Kedv, remények, jég veled!

Ladányi Tóth Lajos