Örömidő

Minden ország életében vannak olyan ünnepnapok, amelyek nem írhatók be előre a naptárba: egyik percről a másikra születnek. Események, amelyeket hallva, látva a legdacosabb gége is elszorul, és megszületik az érzés: büszkék vagyunk arra, hogy magyarok vagyunk. Száraz Ancsa jegyzete.

És nem azért, mert közünk van az Oscar-díjas filmhez vagy a hasonló élményt jelentő olimpiai aranyéremhez! Az összetartozás érzése csal könnyeket a szemekbe, ha a felfelé araszoló zászlóhoz a himnusz dallama adja az ütemet, vagy ha a fiatal rendező díjjal a kezében arról beszél, hogy „a legsötétebb órákban is van bennünk egy hang, ami segít embernek maradni”. De ez utóbbi sokaknak még békeidőben sem sikerül.

A ritka pillanatot is uszításra használók a jelenkori magyar filmművészet legnagyobb sikerét a saját szintjükre alacsonyítanák. Kihasználva az alkalmat, zsidóznak egy jóízűt, és gyalázzák a filmet, ami nem is nemzeti: ha az lenne, magyar eseményről szólna – mit nekik több százezer elpusztított magyar zsidó?! Pedig a lehetőség adott: készítsenek filmet, és ha a Saul fiához hasonló remekművet alkotnak, jöhetnek a díjak. Én ugyanúgy fogok örülni, mint tegnap hajnalban. Csak azt nem tudom, hogy a most gyalázkodók akkor milyen kifogásokat találnak majd. Mert attól félek, a közös öröm esélye végleg elveszett.

- Száraz Ancsa -