Helyi közélet

2016.11.02. 07:52

Töltőtollkoptató szegénylegény?

Ahol egyszerre van jelen a munkanélküliség és a munkaerőhiány, ott tenni kell valamit a képzéssel, a foglalkoztatással és a szociális ellátással. Talán ez az első és egyben utolsó pont, amit egyetértés övez, aztán máris összecsapnak a különböző nézetek, szekértáborokba rendeződnek a szakértők és a laikusok egyaránt. Nyéki Zsolt írása.

Ahol egyszerre van jelen a munkanélküliség és a munkaerőhiány, ott tenni kell valamit a képzéssel, a foglalkoztatással és a szociális ellátással. Talán ez az első és egyben utolsó pont, amit egyetértés övez, aztán máris összecsapnak a különböző nézetek, szekértáborokba rendeződnek a szakértők és a laikusok egyaránt. Nyéki Zsolt írása.

A rendszerváltást követő években, amikor megyénkre és településeinkre is lesújtott a piacgazdaság, s leginkább saját erőből kellett gondoskodni megélhetési lehetőségről az itt élő emberek számára, a közgyűlési elnökök és polgármesterek legfontosabb feladata a befektetők megnyerése volt. Jól emlékszem, milyen ügyesen kezelték azt a tényt, hogy itt a legmagasabb a munkanélküliségi ráta: a tőkecsábításban ezt úgy tálalták, hogy itt a van a legtöbb a rendelkezésre álló szabad munkaerőből. Arra is emlékszem, hamar kikopott ez az érv, mert kiderült: a képzett szakemberek nagy számban vándoroltak el fővárosi, dunántúli cégekhez, idővel nyugat-európai országokba, s bár még mindig maradt egy népes regisztrált munkanélküli kör, részben nem volt piacképes szakmája, részben meg berendezkedett olyan túlélési technikára, mint a megélhetési gyermekvállalás vagy a szociális ellátórendszer megcsapolása. Így jutottunk el oda, hogy bár papíron van munkaerő-tartalék (gondoljunk csak a közfoglalkoztatással megmozgatott ezrekre), ha egy nagyvállalat gyárat épít megyénkben, ma már száz kilométeres körzetből kell összegyűjtenie saját buszain a dolgozókat, és száz új munkatárs megtalálása is lassan megoldhatatlan kihívást jelent.

A munkamorál és hajlam sürgető vizsgálata, átértékelése mellette itt jön képbe a piacképes tudás, szakma kérdése. Az, hogy a kétkezi, fizikai munka társadalmi presztízse még mindig alacsony, mert tartja magát az a szocializmusból fennmaradt beidegződés, hogy a szellemi elithez kell tartozni mindenáron, mert az rang és több pénz. Mindkét tézis megdőlt már: egy-egy jó szakma valóban mesteri szintű művelőjének kegyeiért vetekednek a megrendelők, a munkaadók (itthon és külföldön), és legalább annyit, sőt többet kereshet, mint némely szellemi munkakör betöltője.

Beidegződésekkel felvenni a küzdelmet mindig hálátlan, népszerűtlen feladat, valami ilyesmi körvonalazódik az oktatásban is, ám a reálképzés korlátozásának tabudöntögetéssel felérő küldetése csak akkor lehet esélyes a sikerre, ha a legszélesebb szakmai kört bevonó konzultációra támaszkodik. A gimnáziumi tanulmányok magasabb elvárásokhoz kötésének már a terve is sok kérdést vet fel, amelyekre össztársadalmi érdekektől vezérelt válaszokat kell adni.

Nem lesz könnyű, mert ütköznek, sérülnek érdekek, és erre rárabolnak olyanok is, akiknek a szakmai egyeztetéstől fontosabb a pillanatnyi pozíció védése vagy épp a politikai haszonszerzés. Az önös szándékok mindig megtorpedózzák a közösség hajóját, eltakarják a közös célt, történetesen azt, hogy a magasan képzett szellemi (tanári, mérnöki, orvosi, jogi, gazdasági, államigazgatási) elit mellett a termelésben szükséges szakemberekről is gondoskodnunk kell, méghozzá saját erőből, saját forrásból. Már ha igaz, hogy ezt a feladatot nem szeretnénk ismeretlen külföldiekkel, idegen kultúrából érkezőkkel megoldani.

Ezek is érdekelhetik