Ez nem hála

– Sosem voltam még itt, kell fizetni a főorvos úrnak? – fordult a váróteremben mellette ülő hölgyhöz egy idősebb férfi a kórház folyosóján. Az asszony rákérdezett az orvos nevére és bólintott. Bednárik Mónika jegyzete.

Majd arról mesélt az egyre inkább zavarba jövő bácsinak, hogy ha kellő figyelmet, megértést, gyors vizsgálati eredményeket szeretne, akkor ennyit és ennyit tegyen a borítékba, előre adja oda. Ha pedig be kell feküdnie az osztályra, akkor legyen a keze ügyében pár ötszázas, ennyiben mérik a nővérek segítőkészségét. Hosszú percek teltek el, míg a bácsi megemésztette a hallottakat, és annyit mondott: azt hittem, viccet mesélnek az ismerősök, amikor a köpenyzsebet megveregető orvosokról, az ajándéktól tündérré változó, addig marcona nővérekről beszéltek.

Sajnos nincs olyan kórház az ország egyetlen pontján sem, ahol ne keringenének hasonló elszomorító és megdöbbentő történetek. Értjük mi már régen, hogy a létszámhiány, a túlterheltség, a nyugat-európaitól – még az emelés után is – elmaradó fizetés rányomta a bélyegét a magyar gyógyításra. Ám, amikor olyanért kell előre fizetni, amire valaki esküt tett, az amúgy is kiszolgáltatott beteg még rosszabbul érzi magát. Mennyivel emberibb, méltóbb lenne orvoshoz és pácienshez egyaránt, ha ez utóbbi a hálája jeléül adhatna borítékot, s mondhatna őszinte szívvel köszönetet. Mert a rossz gyakorlatban ebből van a legkevesebb.

- Bednárik Mónika -