„A gyógyulni akarás a gyógyulás része”

Mikor döntötte el, hogy orvos lesz, és miért ezt a szakterületet választotta?

– Tősgyökeres nyíregyháziként átlagos családból származom. Nem is nagyon dolgozott még az egészségügy közelében sem szinte senki az ismeretségi körömből. Szüleim iránymutatására viszont határozottan emlékszem, amikor a pályaválasztásról beszéltünk: „Mindegy, milyen szakmát művelsz, akkor leszel boldog ember, ha szereted a munkádat”, így hát nem volt semmiféle nyomásgyakorlás a részükről.

– A Krúdy Gyula Gimnázium padsoraiban fogalmazódott meg bennem az a határozott cél, hogy orvos legyek. A Debreceni Egyetemen pedig az is kikristályosodott, hogy manuális szakmát szeretnék végezni, így hát sebészeti és traumatológiai osztályokon töltöttem a gyakorlataimat. Egyedüli gyermekként nem is volt kérdés, hogy Nyíregyházán maradjak, ahol egy rövid kitérő után a Traumatológiai Osztályon találtam magam Noviczki Miklós főorvos szárnyai alatt.

– Ebben a remek közösségben, kiemelkedő tanítómesterek mellett kezdtem meg azt a munkát, ami azóta is az életem meghatározó része. Nem könnyű szakma ez, hullámhegyekkel és -völgyekkel tarkított, mind fizikálisan, mind érzelmileg, de aki egyszer szerelmes lesz bele, az soha nem tudja elengedni a sérültellátást, a csontok-ízületek sebészetének tudományát.

Hogyan került a nyíregyházi sportélet közelébe?

– Korai orvosi éveim során számos külföldi és hazai tanulmányúton és ösztöndíjprogramban részt vettem. Londonban és Luxemburgban például kifejezetten sportsérülésekre szakosodott kollégákkal dolgoztam. Itthon jó kapcsolatot ápoltam Pikó Károly főorvossal, illetve láttam, hogy kevés olyan sportorvos van, aki a sérülések, mozgásszervi panaszok ellátásában érdemben részt tudna vagy akarna venni.

– Ekkor kezdtem el az ortopéd-traumatológiai szakvizsgám után a sportorvostani képzést. Ezzel párhuzamosan az akkori Nyírsuli vezetése kért fel, hogy orvosi oldalról segítsem a munkájukat. Az évek során kialakítottuk azt a sportolók mellett dolgozó egészségügyi csapatot, amivel a társszakmák – gyógytornászok, fizikoterapeuták, masszőrök, pszichológusok és egyéb szakemberek – segítségével országos szinten is kiemelkedő hátteret tudtunk biztosítani az utánpótlás sportolóknak.

– Aztán a jó példa mentén haladva hasonló folyamatok mentek végbe a Nyíregyházi Sportcentrumnál, a Spartacusnál és számos egyéb környező sportegyesületnél is a közreműködésünkkel. A sportolók különleges betegcsoport, magas, gyakran irreális elvárásokkal, de hatalmas motivációval a gyógyulásra. Nehéz terep, de megfelelő szaktudással, kommunikációval, türelemmel hatalmas sikereket lehet elérni.

Mi az, amit mindig szem előtt tart a betegek kezelése során?

– A legfontosabb, hogy ismerje az orvos a saját lehetőségeit és korlátait. Hogy minél kevesebb ilyen legyen, egész életünk során képezni, továbbképezni kell magunkat. Alkalmanként fel kell azonban azt is vállalnunk, hogy bizonyos részterületekhez esetleg nem értünk annyira, de ismernünk kell azokat a kollégákat, akik a legmagasabb szinten meg tudják oldani az adott problémát. Másik alapelvem, hogy ha a páciens megérti a betegségét, megfelelően van tájékoztatva, és tevékenyen részt tud venni a gyógyulás folyamatában, az már fél siker.

– Nagyon egyszerű példa, ha én megoperálok egy törött csontot, helyreállítom az anatómiai struktúrát, attól az a végtag még nem fog működni. A mozgást, az erőt, a funkciót a beteg a saját munkájával kell hogy hozzátegye, melyben a rehabilitációs szakemberek és gyógytornászok lesznek majd a partnerei. A gyógyulás mindig csapatmunka, melynek legfontosabb csapattagja maga a beteg, vagy ahogy Seneca, a római filozófus mondta „a gyó­gyulni akarás a gyógyulás része”.

Hogy tudja összeegyeztetni a családot, szabadidőt a munkával?

– Nem akarok közhelyeket pufogtatni, de a következő nagyon igaz: a sikeres férfi mögött mindig áll egy nő, amit én úgy egészítenék ki, hogy egy egész család. Így az embernek a munkája is magasabb rendű értelmet nyer, mert nem magáért, nemcsak a betegei gyógyulásáért, hanem a szeretteiért is dolgozik. Persze ez a típusú munka, a vele járó ügyeletek, a későig húzódó magánrendelések, a folyton csörgő mobiltelefon sok türelmet és megértést igényel a részükről.

– Szerencsére én minden támogatást megkapok a feleségemtől és a gyerekektől, a szerető család pedig Benedek és Balázs fiam mellett tavaly novemberben született kislányunkkal, Liliána Klárával egészült ki. Így hát sok szabadidőről jelenleg nem tudok beszámolni, de azért alkalmanként jut egy kis idő a sportra, barátokra, illetve arra, hogy a bakelitlemez-gyűjteményemmel foglalkozzak. Ha pedig megkérdezik, hogy mi a hobbim, arra azt a választ szoktam adni, hogy szerencsémre a szakmám a hobbim, így a munkaidőmben is ennek élhetek.