Menekültáradat éjjel-nappal

Csak jönnek és jönnek. Főleg asszonyok a gyermekeikkel, Ungvár környékéről akár egy szál ruhában is. Illetve jönnének, ugyanis Lónyánál például hétfőn „elesni” látszott a magyar oldali határátkelő. Voltak, akik reggel hattól várakoztak a hidegben, miközben az autósor ukrán oldalon az első ukrán településig ért. Mint megtudtuk, az áthaladást a színes bőrű egyetemisták ellenőrzése lassította. Egy fiatal, kettős állampolgárságú férfi reggel nyolctól ácsorgott a barátait várva, déltájban még mindhiába. 

Lapunk két pihenőpontra, Lónyára és Mándokra is ellátogatott. Mándokra rendőrbuszok szállították a menekülteket, hogy egészségügyi vizsgálat, idegenrendészeti átvilágítás, a poggyász, és az iratok átvizsgálása után Záhonyba vigyék őket, onnan ugyanis ingyenes a vonatjegy. – Szombaton mintegy 300 ember került hozzánk, ma már valamivel több – magyarázta Pekó László polgármester. – Szombat óta itt mindent megkapnak, a pelenkától a bébiételig, az innivalótól a gyümölcsökig – mutatott körbe a helyi iskolában.

Felajánlások mindenfelé

„Szeretnék mindent, mindent magammal vinni – és mindent itt hagyok.” Reményik Sándor A menekülő című versének sorai sok mindent elmondanak azoknak a kárpátaljai, ukrajnai embereknek a lelkivilágáról, akik a jelenlegi háborús helyzetben kénytelenek az otthonaiktól távol menedéket keresni. Márpedig napokkal az ukrán–orosz háború kirobbanása után a magyar–ukrán határon egyre több az ilyen sorsú ember, gyermekek, nők, fiatalok, idősebbek. Az emberek fogadása egyre embert próbálóbb, amit azok tudnak igazán, akik éjt nappallá téve teszik a dolgukat, hogy rendet teremtsenek.

Mindennek hétfőn magunk is szemtanúi lehettünk. Stábunkkal Lónyát kerestük fel elsőként, az egyik olyan határátkelő- és befogadóhelyet Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az ötből, ahol pihenőpontot is kijelöltek. Egyből a helyi művelődési házba irányítottak bennünket, ahol már kívül és belül is nagy volt a sürgés, forgás. Mint kiderült, a település konyháját, két ebédlőjét, sőt a tornatermet is befogták, ezekben is az adományokat raktározták el.

– Folyamatosan jönnek az emberek, napok óta egy percre sincs megállás – sietett a segítségünkre Nagy Zoltán alpolgármester. Az épület előtt főleg ukrán rendszámú autók próbáltak parkolót találni, emberek sétáltak le-fel, fülükre tapasztott telefonokkal, leginkább azt szervezve, hogyan juthatnának innen tovább. Odabent sorba rakott padokat, ágyakat láttunk, hogy aki fáradt, pihenni is tudjon. A terem egyik sarkában nagy halomban élelmiszer, ásványvizes palackok felhalmozva, néhány összetolt asztalon a Magyar Vöröskereszt munkatársai a szendvicseket, a harapnivalót készítették serényen, csak éppen nyilatkozniuk nem volt szabad.

– A tiszamogyorósi önkormányzattól kapunk segítséget és azokat, akiknek van konkrét úti céljuk, a kisvárdai vasútállomásra szállítjuk – folytatta az alpolgármester. – Huzamosabb időre senki nem maradhat, az emberek folyamatosan cserélődnek. Többségében asszonyok jönnek a gyermekeikkel, akiket már vár a családfő, esetleg rokonok és ismerősök. A férfiak leginkább fiatal egyetemisták Indiából, Szíriából, Marokkóból, s még ki tudja honnan. Számukra olcsó az ukrán felsőoktatás, most Bécsbe, Lengyelországba mennének tovább – hallhattuk.

Megterhelő órák, napok

Nagyjából 60 főt számoltunk, az éjszaka érkezők meg is aludtak a lónyai pihenőponton. Természetesen a helyiek is napok óta, fáradságukat feledve állják a sarat. – Mi már éjszaka is itt voltunk, a forgalom akkor sem csökkent. Hol árut pakolunk, hol az embereket igazítjuk el, a falusi ember összefog, nem buta – magyarázta Filepné Tótfalusi Tímea, akinek az idősek otthonában is lenne feladata emellett. Teszik a dolgukat, amíg ki nem dőlnek, Tímea a múlt éjszaka összesen három órát aludt. – Fizikailag, és lelkileg is megterhelő ez a helyzet. Huszonhárom éves fiam, huszonöt éves lányom van, kisunokám, belegondolni is szörnyű, hogy hasonló helyzetben nekünk ki segítene – mondta elhomályosuló szemekkel. A többség nyugodtan üldögél, vagy telefonál, viszont sajnos vannak, akik követelőznek, mert nem tetszik az étel – ki is dobálják –, nem ízlik a tea, tudtuk meg.

Jöttek messzebbről is, Kurszkból, Odesszából, három napi utazással, s miután Beregsuránynál, Barabásnál nem engedték át őket, Lónyánál jöhettek az éjszaka folyamán. – Az egyetemistákkal semmi baj nincs, látszik rajtuk a műveltség – tették még hozzá a helyiek. Többeket családoknál elszállásoltak, 13 menekültet pedig a református egyház látogatóközpontjában helyeztek el, pedig az épületet hivatalosan még át sem adták.

Fegyvert adnak mindenkinek

– Én azért jöttem, mert a családomat akartam menteni, főleg a gyerekek miatt, az apósom egyébként is itt él – mondta el lapunknak Miskolczi László, aki három napja segíti a lónyaiakat, tolmácsol, szervez. – Megfordult a fejemben, hogy visszamegyek, mert otthon azoknak segítünk, akik messzebbről, Ukrajna belsejéből jönnek, nekik a házamat is felajánlottam. Persze azt beszélik, Ungváron már boldog-boldogtalannak fegyvert adnak, s ha abból indulok ki, hogy az én szomszédom drogos ember, nem kezeskednék senki biztonságáért. Miskolcziék egyébként nem ismeretlenek a helyiek körében, már csak azért sem, mert a nagyapja hagyományőrző táncos ember, akit Ungvártól keletre sokan ismernek. A család a Felvidékről telepedett át Kárpátaljára, most ők is menekülnek. – Lassan Nyugat-Magyarország felé vennénk az irányt, szeretnénk munkába állni, magyar állampolgársággal talán hasznunkat látják valahol – tette még hozzá.

A helyiek szerint még több tolmácsra lenne szükség, és nagy gond, hogy sokaknak nincs forintjuk, a dollárjukat, eurójukat vagy hrivnyájukat pedig sehol nem tudják beváltani.