A tuzséri tutajállomáson

1962. szeptember 29., szombat

A tuzséri tutajállomáson

Hahó! Indulás! Visszhangot ver a Tisza-part, a tutajállomás „szemaforja” szabadot jelez. Lassú engedelemmel veszi hátára az öreg Tisza a háromszáz köbméteres úszó óriást. Csobban a víz a lapátok körül, lassan elmaradoznak a tuzséri partok. 

Erős kezű tiszai emberék irányítják az evezőlapátokat. Sekély a víz, kell a figyelem. Tizenkét napig úszik a tutaj, közben a középütt felhúzott sátor szolgál lakóhelyül. Hűvösek az éjszakák, jólesik a bogrács alatt parázsló tűz lehelete. A faúsztatók kellékei közül nem hiányzik a tranzisztoros táskarádió sem. De egyelőre ez se hoz híreket a vénasszonyok nyaráról... 

A tizenkettedik napon érnek a szabolcsi faúsztatók Szegedre, megküzdve a Tisza hullámaival, átkelve a tiszalöki zsilipen, követve a kanyarokat. S míg a szegediek szárazra vonszolják a vastag rönköt, Tuzséron újabb tutajokat ácsolnak. 

Három-négy nap alatt elkészül az új tutaj. Liszkai Lajos evező-szerelő kifaragja a hatméteres evezőlapátokat, felrakja a tutaj orrára, hogy előrebukjanak, s könnyebb legyen bánni velük. A záhonyi átrakóból szünet nélkül érkeznek a gépkocsik, 5-6 köbméter fenyőfa gurul a vízbe a kocsikról. 

Faragnak az ácsok a tuzséri Tisza-parton, fagy beálltáig gördítik a rönköket a legolcsóbb útra, a Tisza tükrére. Eddig tíz tutajt indítottak útnak, jövő tavasztól késő őszig tucatszámra úsznak majd tutajok Tuzsérról Szegedre, ahol deszka készül belőlük, s viszontlátjuk bútorok, ajtók képében. 

Hahó! Indulás! - hangzik a kiáltás, már csak messziről látszik egy kis gyufásdoboz. A tutajállomásról újra kifutott egy tiszai vándor. Furcsa állomás, csak indulnak és soha nem érkeznek...