Egy nemes lelkű tudós és rektor: Bozóky Ferenc

Meglehetősen ritka, hogy egy jogászprofesszor majdnem 30 éven át (1922-1949 között) folyamatosan egy egyetem alkalmazásában álljon és az sem gyakori, hogy jogász létére a statisztika és a közgazdaságtan professzora legyen. A hallgatók körében népszerű („Bonzó”-ként becézett) és a tudományban is elismert egyetemi tanár, Bozóky Ferenc 1946-1947-ben a Debreceni Tisza István Tudományegyetem utolsó jogász rektoraként fáradhatatlan munkájával jelentősen hozzájárult az egyetem újjáépítéséhez. 

Nagy szerepe volt abban, hogy mások mellett a több száz Szabolcsból, Szatmárból, Beregből indult jog-, orvos-, bölcsész- és teológushallgató a viszontagságos körülmények ellenére elkezdhette, illetve folytathatta egyetemi tanulmányait (remélhetőleg még élnek közülük), miközben a rektornak például azért is kellett harcolnia, hogy a minisztérium által bezárt menza újra nyithasson.

Az egyetemek hármas célja

Bozóky Ferenc 1886-ban Nagyváradon született. Középiskoláit is e városban végezte. Pályaválasztásában meghatározó, hogy apja is jogászprofesszor volt. Budapesten járt egyetemre, de kiváló eredményei elismeréseként külföldi ösztöndíjban részesült, így 1909-1910-ben Lipcsében és Heidelbergben hallgatott jogi tárgyakat. Pályáját a Nagyváradi Jogakadémián kezdte, de 1919-ben az impérium-váltás után nem vállalta a román nyelven való oktatást, ezért állásától megfosztották. 1920-ban költözött át Budapestre, ahol rövid ideig az Központi Statisztikai Hivatalban dolgozott. 

Bozóky 1921-ben A statisztika elmélete tárgykörből habilitált a Pázmány Péter Tudományegyetemen, így ott és a Pécsre menekülő pozsonyi egyetemen statisztikát tanított. 1922-ben kinevezték a debreceni egyetemre a statisztika és a közgazdaságtan nyilvános rendkívüli tanárrá, 1924-ben megtörtént a (korabeli szóhasználat szerint) rendes tanárrá való kinevezése is. Ő hetente ingázott Budapest és Debrecen között, mivel neki és csak neki engedték meg, hogy a főváros jogi karán is oktasson. Ez a megoldás akkoriban kivételesnek számított. A budapesti jogi kar kimondta, hogy „az eset precedensül nem szolgálhat”. 

Bozóky Ferencről Szabó Béla jogászprofesszorral e sorok írója hosszabb tanulmányt jelentetett meg a Debreceni Egyetem folyóiratában, a Gerundiumban. Bozóky élvezetes előadásaiban elmélyülten elemezte a statisztika elméletét, feladatait, sokirányú gyakorlati felhasználhatóságát, nélkülözhetetlenségét. Jelentős mértékben kivette részét az ismeretterjesztésben: népfőiskolai tanfolyamokon rendszeresen tartott rövidebb kurzusokat. 

Életét és munkásságát nagy szociális érzékenység jellemezte. Több éven át a római katolikus leánylíceum igazgatótanácsának tagja volt, és élénken részt vett a cívisváros katolikus közéletében. Dékánként egyik tanévnyitóján az egyetemek hármas céljáról beszélt. Elsőként a tudományos kutatásról, másodikként az élethivatásokra való felkészítésről, harmadikként pedig – bár megállapítja, hogy az egyetem nem szigorúan vett nevelési intézmény – a nevelési célokról szólt.

A károk felszámolása

Egyetemi pályafutásának csúcsát rektorrá választása jelentette. Az 1946-1947-es tanévben viselte ezt a tisztséget, legnagyobb feladatának a háborús károk felszámolását, a megszokott egyetemi élet visszaállítását tartotta. Az egyetem például hónapokig tartozott a városnak a víz- és áramszolgáltatás díjával, ezért az intézmény kénytelen volt önálló elektromos áramfejlesztésre átállni, hogy a klinikák működhessenek, az oktatás folyhasson. A kemény tél miatt szénszünetet kellett elrendelnie. 

A koalíciós csaták hullámai az egyetemet sem kímélték, számos kiváló tanártól kellett megválnia. A fordulat éve (1948) után az új hatalom mint „ a katolikus társadalom egyik legkiemelkedőbb tagját” tartotta számon. 1949-ben a jogi kar „szüneteteltetésének” elrendelésekor (Debrecenben csak 1996-ban indult újra a jogászképzés!) Bozókyt nyugállományba helyezték. 1961-ben Budapesten hunyt el, sírja a Farkasréti temetőben védelem alatt áll.

Széchenyi volt a példaképe

Számos statisztika tankönyvet írt, amelyek magas szakmai és nyelvi műveltségről tanúskodnak. Olvasóiról feltételezi a német, a francia és a latin nyelvtudást, mivel számos idézetnek nem adja meg a magyar fordítását, de a jóval rövidebb és igen ritkán felhasznált angol kifejezéseket, szövegeket mindig lefordítja magyarra. A statisztikáról azt vallja (1927-ben): „ha jó a statisztikai alap, a hozzáértő kéz ezzel a finom igazságkutató eszközzel, a társadalmi életnek és a természet világának mily csodálatos titkait tárja a kutató emberi szem elé”.

Bozóky közgazdászként a kapitalista fejlődés óvatos kritikáját vitathatatlan szociális felelősségérzettel párosította. Azt hirdette, hogy a „tulajdon csak akkor érdemel tiszteletet, ha szociális tartozását lerótta”. Legnagyobb példaképének Széchenyit tekintette és legfontosabb feladatának a „legnagyobb magyar” közírói, tudományos munkássága megismerését, értékelését és tovább gondolását tartotta. (Megjegyezzük, hogy a megyénkhez kötődő Lónyay Menyhért volt miniszterelnök és MTA elnök utolsó évtizedében (1874-1884) is Széchenyi tudományra és gazdaságra gyakorolt hatását vizsgálta.) 

Széchenyitől a túlzott radikalizmus, a forradalmi ideológia távol állt. A haladásban is józanságot, megfontoltságot tanúsított, a hideg ész szavára hallgatva, lépésről-lépésre, de szünet nélkül akarta előre vinni nemzetét. Magát „ernyedetlen reformernek” tartotta. Örök példáját adta a közéleti működés erkölcsi törvényének, amit mindenkire kötelezően tartott. „ Ki pedig a közönségnek akar használni, legelső kötelessége magárul egészen elfelejtkezni”.

Bozóky szerint Széchenyi István (1791-1860) rendkívüli tudásával, lángelméjével, a nemzeti célok és feladatok intuitív felismerésével lefektette az új Magyarország számára a gazdasági alapokat. Bozóky kiemeli, ha van magyar, aki az utókor háláját csupa-tett életével megérdemli, akkor bizonyára Széchenyi az. Tegyük hozzá: a Debreceni Egyetem és az akkori hallgatók, tanárok, Debrecen társadalma sokat köszönhet Bozóky Ferecnek is.