Adventben ne vesszen el a csoda

Kedves Imre! A keresztény világban az V. századtól kezdve, amikor VII. Gergely pápa elrendelte a karácsonyi ünnepkör szabályozását, a november 30-hoz legközelebb eső vasárnapot jelölte ki a karácsonyra a várakozás kezdőpontjának. Az itt kezdődő négy hetet (a latin advenire igéből) eljövetelnek, adventnek nevezzük. A magyar nyelvben úrjövetelnek is említik.
Karácsony a megtestesülés ünnepe, Krisztus betlehemi megszületésére történő emlékezés. A társadalmi elvilágiasodás szívesen nevezi a szeretet ünnepének – ami igaz is –, de én még megéltem az 1950-es évek vallásellenes buzgó törekvései közepette, amikor a karácsonyt fenyőünnepnek, a Mikulást Télapónak emlegették, és József Attila versében a „boldogságos kismama” helyett igen csinos kismamát írtak, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy a boldogságos szóról Szűz Máriára lehet gondolni.
Manapság ilyen félrevezető ferdítésekkel nem találkozunk, de – attól tartok – nem járok messze az igazságtól, ha arra gondolok, hogy sokaknak a karácsony mindössze az ajándékozás izgalmát, a családi együttlét boldogító hangulatát, a gyermekek ujjongó örömét jelenti. És még ez a jobbik eset, mert így talán a világon túli szeretet kiáradásával megvalósulhat az össztársadalmi öröm. A családokban, templomokban és a városok főterén is sorban meggyújtjuk az adventi koszorú négy gyertyáját, tervezgetünk és dúdolgatjuk a közismert karácsonyi dallamokat.

A karácsony misztériuma

Eszünkbe ötlik, hogy a művészeteknek, az irodalomnak, a zenének, a képzőművészetnek évszázadok óta állandó ihletője a karácsony misztériuma. Felidéződnek irodalmi élményeink, elsőként Gárdonyi Géza tanítóskodása idejéből származó Roráte című írása. Adventi reggeleken még sötét van, amikor a hajnali misére harangoznak. Fekete árnyak mozognak a templom felé, köztük gyerekek is, akik egy-egy darab fát hoznak, hogy azzal fűtsék be a tantermüket. Aztán őszinte elragadtatással írja le az éneklő, imádkozó hívei tiszta, szép áhítatát. Juhász Gyula Rorátéja a líra hangján idézi a hajnali varázslatot: „A kéklő félhomályban / Az örökmécs ragyog, / Mosolygón álmodoznak / A barokk angyalok.” A szívet emelő hangulat a gyönyörű gyerekség emlékeit hozza vissza. A Betlehem című verse az „édes bambíno” üzenetét közvetíti: szeressetek!
Garai Gábor mint egy betlehemi pásztor szól a vajúdó Máriához. Kételyeit és bizonyosságait vívódó lelkületével éli meg, de egyben biztos, „ki hajnalban világra jön, / az a te gyermeked”. Bódás János A karácsonyi Jézushoz játékos hétköznapisággal fordul: „Jézus, te is születtél, / Milyen fiú lehettél? / Verekedni szerettél? / Hát mosdani?” Milyen megnyugtató lenne mindezt tudni, hiszen akkor semmi akadálya nem lenne, hogy téged kövesselek. A hitével sokat viaskodó Ady Endrének a karácsony az otthont, a családot, a szülőföldet, a múltba visszatekintést, a boldog emlékezést jelenti. Jó volna újra játszadozó gyermekké lenni!
Babits Mihály maga is elindulna a Csillag után: „Gépkocsin vagy teveháton / olyan mindegy, hogy hogyan / Aranyat, tömjént és mirhát / vinnék, vinnék boldogan.” Ám a vers végén a Megváltó kereszthalál-tragédiája is felmagasztosul. Jelenics István piarista tanár Tótfalusi Istvánként időmértékes verssel, a sorközepek és sorvégek rímelésével teszi ünnepélyessé a téma megformálását: „Anyja ölében a gyermek, tapsol a mennyei herceg / Kedv, öröm isteni tett, Krisztus megszületett.”

Aggódunk, de nem félünk!

S mindeközben egyre magasabbra emelkedik a szívünk, mert tudjuk, hogy teljes lesz az örömünk, mert gyermek születik nekünk. Fiú, akinek születését a betlehemi csillag jelezte, és angyalok vitték hírül a nyájukat legeltető pásztoroknak, hogy megszületett a Megváltó. Megvalósult a csoda. Megtörtént, amire várakoztunk. Kétezer éve felemelt szívvel erre emlékezik a keresztény világ. Ilyenkor a családokban melegebbek lesznek a szívek, szeretetteljesebbek az ölelések, türelmesebbek a gesztusok. Megértőbbek, elnézőbbek leszünk egymás iránt is. De most, napjainkban egyre több okunk van aggódni amiatt, hogy veszendővé válhat a csoda.
Sokan akarják elhalványítani a betlehemi csillagot, ellopni a napkeleti bölcsek ajándékait, megtagadni a Szent Család példáját, megvámolni a szívbéli örömöket, el akarják utasítani az embert Isten gyermekének tekintő hitünket. Aggódunk, de nem félünk, mert nekünk az adventi várakozás végén megszólal az éjféli mise harangja, csillogó aranyfényben ragyog az oltár, és felcsendül a Glória: Dicsőség a magasságban Istennek!
Fel a szívekkel, megszületett! 

Csermely Tibor

Kép: Csermely Tibor | Fotó: KM-archívum