„Én nem tudom ezt félszívvel csinálni”

A Kurázsi mama és gyermekei című előadásban ő volt a néma Kattrin, aki szavak nélkül is képes volt elnyomni a háború zaját. A Cseresznyéskertben Varját játszotta, aki szeretni, s örülni vágyott, ám aki a boldogsághoz vezető úton nem tudta megtenni az utolsó lépést. Carmenként a lélek mélyén rejlő, elemi erejű szenvedélyt mutatta meg, az Augusztus Oklahomában Ivy-jaként pedig sorsának foglyaként élt: gúzsba kötötték családi kötelékei.

Minden porcikájában ő volt Velma Kelly a Chicagóból, a Hair Sheilajaként úgy énekelt, hogy kis híján felrobbant a nézőtér, és ugyanezt a hatást váltotta ki a 9-től 5-ig sztriptíz­es jelenete is. Az Alhangyában a szemünk előtt változott át a tehenek szemét kilövő lányból érzések nélküli terroristává – látom magam előtt, ahogy khaki színű nadrágban, hosszú szárú bakancsban, fegyverrel a kezében áll: erős, határozott, magabiztos.
Ezért is furcsa, hogy most, amikor Kosik Anitával a Domján Edit-díjáról beszélgetünk, azt mondja, időnként ő is bizonytalan, neki is szüksége van megerősítésre.  

Sok kérdésre keresi a választ

– Színésznek lenni emocionális szempontból drága műfaj: nagy érzésekkel dolgozni megterhelő. Adni akkor lehet, ha van miből. Ezért a visszaigazolás mindig jókor jön, erőt, lendületet ad. Aki erre a pályára lép, vágyik az elismerésre. Ezt megkaphatjuk úgy is, hogy minden este megtapsolnak bennünket, de érkezhet a megerősítés szakmai elismerés formájában is. Számomra a Domján Edit-díj azt jelzi: ahogy a szerepformáláshoz állok, az jó – mondta lapunknak a Móricz Zsigmond Színház művésze, aki nehéz heteken van túl.
– Próbáltuk a Teljesen idegeneket, aminek három nappal a díjátadó előtt volt a bemutatója, tanultam a gyógypedagógiai asszisztensi vizsgámra, és készültem az első nyíregyházi Ringató adventre. Nehéz volt összeraknom magam az ünnepségre, ráadásul borzasztóan izgultam – pontosan 50 éve halt meg Domján Edit, ez a szomorú jubileum számomra még szívszorítóbbá tette ezt a napot. De Szakonyi Károly, aki a díjat átadta, és aki személyesen is ismerte Domján Editet, olyan szépen, meghatóan beszélt, hogy megilletődöttségemben hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. A virágcsokorral és az elismeréssel a kezemben úgy éreztem: egy pillanatra a helyemen vagyok. Egy különleges pillanatra.
– Hullámzó az, ahogyan értékelem magam, és minden szerepnél számos kérdésre keresem a választ. Kiteszem magam a színpadra, de vajon az, amit képviselek, kell a nézőknek? Az erőm elég ahhoz, hogy a hátsó sorokban ülők akkor is halljanak, ha suttogok? Amikor játszom, háttérbe szorítom-engedem magam, hogy utat nyithassak annak, aki a szerepem szerint vagyok, mert így tudom a tőlem telhető legjobban az ő igazságát képviselni. A díj arra is kötelez, hogy a továbbiakban is megszolgáljam a bizalmat, amit a szakmától, a közönségtől, a szerepektől kapok – mondta.

Élet a színpadon kívül

Egy Domján Edit-díjas művésztől minden este tökéletes produkciót várnak – vetem fel, mire azt feleli: ezen a téren semmi sem fog változni, hiszen eddig is a lehető legtöbbet adta ki magából a színpadon.
– Én nem tudom ezt fél szívvel csinálni: ami bennem marad, az felemészt. De azt is tudom, hogy meg kell tanulnom nemet mondani, és vigyázni magamra, hiszen így tudok a legjobban szolgálni – én ezt kaptam feladatként. Ezért a színpadon kívüli életemre is figyelek: szükségem van a Ringatóra, ami óriási boldogságforrás, a férjemmel eltöltött időre, mozgásra, családra, zenére, kötetlen, álmodozós időre – mesélte Anita, aki hamarosan fontos mérföldkőhöz érkezik.

Gyökeret eresztett itt

– Jövőre lesz tíz éve, hogy a nyíregyházi társulat tagja vagyok, ami hosszú időnek tűnik, ám megélni szinte csak egy pillanat volt. Amikor idejöttem, nem gondoltam, hogy itt maradok. A fővárosi nyüzsgés után úgy éreztem, hogy nem történik itt semmi – vagy ami történt, azt mi, színészek csináltuk –, ám ez abból a szempontból mégsem volt hátrány, hogy semmi nem vonta el a figyelmemet attól, ami igazán fontos. Aztán megszerettem a várost. Sok értékes embert ismertem meg, lettek barátaim, és ami a legfontosabb: itt találtam meg a férjemet – Anita férje Gulácsi Tamás, a társulat tagja –, és most már elmondhatom: gyökeret eresztettem Nyíregyházán.

 SZA

Fotó: Havas Eszter