Minőségi csend kell az elmélyült gondolkodáshoz

Bogányi Gergely Kossuth-díjas zongoraművész is elfogadta a Nyíregyházi Cantemus Kórus meghívását, így a magyar kultúra napja alkalmából megrendezett ünnepi hangversenyen a zenebarát közönség gyönyörködhetett virtuóz játékában. A fellépés előtt jutott idő egy kis beszélgetésre is, amelyen jelen volt az előadóművész lánya is.

Mit jelent önnek Nyíregyháza, hiszen sok szép emlék köti a városhoz?

– Úgy pontosítanék, hogy egyedül Nyíregyházán volt olyan sikerem az egész földkerekséget tekintve, ami meghatározó volt az életemben. Az itt megrendezett országos zongoraversenyen először hatévesen szerepeltem, akkor különdíjas lettem, kilencévesen pedig az első díjat nekem ítélte a zsűri ugyancsak ezen az országos megmérettetésen a kategóriámban. Persze, akkor még nem tudtam, hogy Nyíregyháza valójában mit jelenthet a számomra, de innen visszanézve, több évtized eltelte után immár tagadhatatlan tény, hogy életem első legfontosabb állomása volt.

Ezek a kezdeti sikerek is hozzájárultak ahhoz, hogy végül az előadóművészi pályát választotta?

 – Abban az értelemben igen, hogy mind a mai napig emlékszem ezekre az élményekre, és valóban hatalmas lökést, impulzust adott a továbbiakhoz. Természetesen azt nem gondolom, hogy csak emiatt lettem zongorista, de azért egy nagyon fontos kezdeti lendületet adtak a Nyíregyházán elért eredmények.

Meglepően korán kezdett el zongorázni. Ennek mi volt az oka? Olyan volt a családi háttér?

– Egyértelműen a családi háttérnek köszönhető, hiszen zenészek voltak a szüleim, s otthon volt zongora, gyakran szólt a zene. Édesanyám zongoratanárként dolgozott, édesapám pedig szolfézs-karvezetés szakon végzett, valamint orgonaművészként is ismert volt, vagyis a zene bűvöletében nőttem fel. Ezzel kapcsolatban örömmel elmondom, hogy karvezető apukámnak köszönhetően nagyon korán kapcsolatba kerültem a kórusmuzsikával, nagyon fiatalon megismerhettem azokat a kórusműveket, amelyek a mai koncerten is felcsendülnek majd. Kis gyermekekként a testvéreimmel ugyanis sokat voltunk apukám kóruspróbáin, s egy apró gyermek, ha éppen rosszalkodik is, csak hallja azt a minőségi zenét, amit a kórus éppen énekel. Éppen ezért nekem külön nagy élményem, hogy itt lehetek ezen a koncerten, a világ legjobb énekkarait hallgathatom, illetve együtt szerepelhetek velük, kísérhetem a kórustagokat.

Ha már felvetette a kórusok zongorakíséretét. Később akartam megkérdezni, de akkor most teszem fel a kérdést: Nem kisebbíti egy Kossuth-díjas előadóművész nagyságát, amikor „csak” kíséretet játszik?

– Lehet, hogy valakinek rangján aluli, vagy esetleg más a profilja, nekem ez nem jelent visszalépést. Egyáltalán nem ciki számomra a zongorakíséret, sőt ellenkezőleg, boldoggá tesz, két szempontból is nagyon fontos és nagyon értékes. Egyrészt azért, mert Kodályt és Bartókot játszunk, másrészt pedig azért, mert a világhírű énekkarok egyikét, a Cantemus kórust kísérhetem. Nekem ez az egyik legnagyobb élményem, amit a zenének köszönhetek. A gyermekkori élmények miatt valószínűleg mélyen él bennem mindez a kórusmuzsikával kapcsolatban, s a nyíregyházi kórusok minőségi előadása is nagyon lelkesít.

Folytassuk akkor egy Kossuth-díjas zongoraművész számára szintén rangján alulinak tűnő másik dologgal. Úgy tudom, Spanyolországban egyszer egy ütött-kopott, öreg, nagyon ritkán használt pianínón adott egy nagy sikerű hangversenyt a leánya iskolájában. Felidézné olvasóink számára ezt a történetet?

– Tényleg így volt, pontosan ez történt. Jolán – helyesebben Joli, mert nem szereti a teljes keresztnevét –, egy évig tanult Spanyolországban, hogy jól megtanulhassa a spanyol nyelvet. Többször meglátogattam, s az egyik alkalommal kiderült, hogy zenész vagyok. Megkérdezték, nem játszanék. Mondtam, nagyon szívesen. Miután igent mondtam, kiderült, csak pianínó van az oktatási intézményben, valóban egy ütött-kopott pianínó, de hát nem szoktam megijedni az ilyen nehézségektől, sőt, egyáltalán nem esik le a gyémántgyűrű az ujjamról. Egyrészt mert nincs, másrészt meg egyébként sem hátrálok meg a kihívásoktól. Egyébként játszottam már egész szólóestet pianínón, ilyen szempontból volt egy kis tapasztalatom. Mindig úgy fogom fel, hogy ott, abban a teremben, az adott körülmények között kell a legtöbbet kihozni magából a helyzetből, a zenéből, a hangszerből. Ezt próbáltam meg ott Spanyolországban is, végül nagyon emlékezetes és szép koncertet sikerült adnom.

Ugorjunk vissza a múltba. Négyévesen zongorázott, jöttek a nyíregyházi sikerek, tízévesen felvételt nyert a Zeneakadémia előképző ,,különleges tehetségek osztályába". Úgy kezelték, mint egy csodagyereket. Ez mennyire jelentett nehézséget, vagy esetleg éppen motiváló erő volt?

– Úgy gondolom, nem voltam csodagyerek, ugyanolyan átlagos gyermek voltam, mint a kortársaim. Nem volt különc hóbortom, meg nem részesültem külön kezelésben sem semmilyen módon. Átlagos életet éltem, csak mellette a zongoratanulás extrém módon volt jelen az életemben. Korán is kezdtem, gyorsan is haladtam előre a többiekhez képest. Nagyon nagy elkötelezettséget és belső elvárást éreztem, amit teljesítenem kellett. Egyértelmű volt a számomra, hogy ez az én életem, ez az én élethivatásom.

Tavaly Nyíregyházán tartott mesterkurzust ifjú zongoristáknak Kelemen Barnabás hegedűművész projektjének keretében. A Virtuózok című televíziós műsorba mentornak kérték fel. Ezek alapján hogy látja a mai fiatal zenészeket, mennyire tehetségesek? Esetleg 5-10 évente van csak egy-egy kiugró tehetség közöttük?

– Szerintem nincs ilyen nagy ingadozás, mert mindig van tehetség. Én legalábbis eddig mindig találtam. S az is nagyon fontos, és a mai világban kiemelten fontos, hogy vannak olyan műhelyek, olyan legmagasabb szintű műhelyek, ahol ezek a tehetségek felfedezésre kerülhetnek. Mint például itt éppen, a nyíregyházi Kodály-iskolában. Ez a már szinte legendává vált ének-zene képzés, ami Szabó Dénes és csapata nevéhez fűződik, nemcsak történelmi távlatokban jelentős, hanem minőségében is, s mindig megújuló energiával van jelen immár évtizedek óta a magyar zenei életben és a nagyvilág zenei életében. Ezek a műhelyek esszenciálisan, vagyis alapvetően fontosak ahhoz, hogy az ilyen nagy tehetségek felfedezésre kerüljenek, s hogy ki tudjanak bontakozni.

Joliban megvolt az öntől öröklött tehetség, vagy őt nem érdekelte a zene?

– A leányom nagyon jól zongorázik, de ő nem akart sohasem fanatikus módon zenei pályára kerülni, sokkal jobban érdekelte a diplomácia, a nyelvek ismerete. Jobban vonzotta a társadalmi empatikus készség, a kapcsolatteremtés képessége, ezek erősebben jelentkeztek, mint a zene iránti érdeklődés.

De ha van rá lehetősége, meghallgatja az édesapját, mint most itt Nyíregyházán is. Mondhatjuk, hogy Joli az egyik legnagyobb kritikusa?

– Igen, az lehetséges. S az nagyon jó is, mert én mindig meghallgatom a kritikát. Nem egy könnyű műfaj, de mindig meghallgatom.

Sok szép eredménnyel büszkélkedhet, nagyon híres helyeken léphetett fel, szinte minden zongoraművet eljátszott már. Ennek ellenére van-e még olyan álma a zenével kapcsolatban, ami szerepel a bakancslistáján?

– Ilyen típusúak már nem annyira, ugyanis az utóbbi időben egyre jobban érdeklődőm a zeneszerzés iránt. A komponálás terén érzek olyan feladatokat, kihívásokat, amik várnak még rám. Volt már több ősbemutatóm is, kisebb és nagyobb műveket is hallhatott a közönség. Egy rövidebb zongoradarabom van eddig, inkább a szimfonikus zenekaroknak írt zene érdekel főleg, ez a terület izgatja leginkább a fantáziámat.

A mai fiatal kortárs zeneszerzők hogy fogadták, hogy egy Kossuth-díjas zongoraművész komponálni kezd?

– Az, hogy valakinek a belső inspirációjából jön valami, ami egy picit más irányba viszi ugyanazt a tevékenységet, az mindig helyénvaló. Aztán, hogy abban tud-e sikeres lenni vagy olyasmit alkotni, ami a többi ember számára értékes, az egy másik kérdés, nyilván ez a cél. De hogy a profi zeneszerzők mit szólnak, engem annyira az nem foglalkoztat, mint ahogy az sem annyira foglalkoztat a kritikán túl,  hogy más zongoristák miket mondanak éppenséggel rólam. A kritikát mindig meghallgatom, de az üres szólamokat kevésbé.

Van-e kedvenc zeneszerzője? Mindig az, akitől éppen játszik?

– Most éppen mindenképpen Bartók és Kodály, hiszen a mai koncerten tőlük játszom. Nyilván Liszt Ferenc is ott van mindig a kedvencek között, kedvenc volt és biztos, hogy kedvenc marad is. Ugyanígy szeretem Chopin, Schumann, Mozart műveit is.

Látja már az idei év programját? Ha jól tudom, pár nap múlva már a Művészetek Palotájában ad koncertet.

– Volt az a turbulenciás helyzet a vírusjárvány alatt és után, amikor minden előre megtervezett dolog felborult. Most ismét visszarázódik minden a régi kerékvágásba, így újra rengeteg munkám van, például jövő héten az ön által is említett nagyszabású szólóestem Budapesten.

Várható, hogy visszajön Nyíregyházára is?

– Ide mindig szívesen jövök.

Mikor tavaly tavasszal találkoztunk, azt mondta az ön által kitalált zongoráról, hogy azon mindig van mit fejleszteni. Most is így érzi?

– Igen. Mindig van mit javítani, fejleszteni. A napokban például a székkel volt probléma, nem akart teljesen lemenni a legalsó fokozatba.

A zongora mellé külön széket is tervezett, illetve fejlesztett?

– Igen, ugyanis a zongoraszék hozzátartozik a zongorához mind formájában-stílusában, mind minőségében.

Fel tudja még idézni, hogy született meg egyáltalán a Bogányi-zongora ötlete? Valami felbosszantotta zongorázáskor?

A hagyományos zongorákkal kapcsolatban soha nem értettem, miért nem vetődött fel a fejlesztésük, a modernizálásuk, amikor más hangszereket fejlesztettek. Mindezt egyszerűen nem értettem. Egyébként bárki más zongoristát nyugodtan kérdezzen meg,  hogy ő játszott-e már tökéletes hangszeren, mert én nem. S amikor majdnem igen, akkor sem. A régi típusú, tradicionális hangszerek nagyon jók, de a konstrukció ugyanakkor jelent egy limitet mindenféle szempontból – decibelben, lecsengésben, rezonációs készségben. Most, amikor új anyagok felfedezésének  a virágkorát éljük, nem értettem, miért ne lehetne adni egy esélyt arra, hogy egy új konstrukciót, egy másféle zongorát hozzunk létre egy új anyagösszetétellel. Például olyat, ami nem megy tönkre. Az én hangszeremnél soha nem fog tönkremenni a rezonátor, ami a zongora lelke. Az új anyagoknak köszönhetően szintet lehet lépni a hangszerkészítésben is.

Egy zongora van, amit mindig fejleszt, vagy lesz majd tömeggyártás is?

– Tömegtermelésről nem beszélnék, de azért a gyártás folyamatos. Eddig huszonkét zongorát építettünk, most is készül három. Nem igazán rendelésre készülnek, mégis eddig mindegyik el is kelt. A legtöbb hangszerünk külföldre került.

Tudnánk még sokáig beszélgetni, de hamarosan kezdődik a koncert. Befejezésül hadd kérdezzem meg: Mi jelenti önnek a pihenést, a kikapcsolódást?

– Ez jó kérdés, talán az alvás. A tréfálkozást félre téve, nagy igényem van a csendre. Az elmélyült gondolkodáshoz – ami kell a zenéléshez, a zongora fejlesztéséhez is – fontos a minőségi csend, a zajokat hátrahagyva fontos visszavonulni a nyugalomba. Nem kell azonban ehhez elvonulnom távoli és békés helyre, a csendet belül kell meglelnem.