Egy lélekemelő barátság története

A jó színház megnevettet, elgondolkodtat, könnyeket csal a szemünkbe és észrevétlenül tanít. Fontos kérdéseket fogalmaz meg, és bár a válaszadást ránk bízza, mindig ad ehhez némi kapaszkodót. Van, amikor didaktikus, máskor csak sejtet, a tanulság pedig, amit egy-egy előadás üzen, nem mindenki számára jelenti ugyanazt. Attól függően, hogy a sors megadta-e nekünk, amire vágytunk, hogy vidámak vagyunk, vagy szomorúak, s hogy van-e még mire várnunk, vagy már nem bízunk a változásban, mindannyian mást gondolunk arról, amit látunk.

A tehetetlenség börtöne

Ám vannak olyan darabok, amiket csak egyféleképpen értelmezhetünk, amelyek, legyünk bármilyen mélyen is a saját gondjaink szakadékában, azt üzenik: az élet szép. Pedig ha van valaki, akinek nincs oka ezt gondolni, akkor az a tehetetlenség és a mozdulatlanság börtönébe zárt Philippe, a francia milliárdos. A kerekesszékre ítélt arisztokrata, aki élve haldoklik. Nincs múltja, sem jövője: ő maga a jelen idejű fájdalom. A zöld fű és a pokol között ragadt, a sorsát sem jobbá, sem rosszabbá nem teheti, s ha képes lenne rá, véget vetne értelmetlen, másoktól függő életének – hogy aztán pár hét múlva boldogan kiáltson fel: milyen csodálatos dolog élni…

S hogy mi történik a kettő között? Nem mi, hanem ki: Driss, a börtönviselt fiú, aki a maga faragatlanságával, műveletlenségével együtt is képes ráébreszteni arra, hogy a legnagyobb tragédiák ellenére is ragaszkodnunk kell az életünkhöz, sőt, örülnünk kell minden egyes napnak. Persze, a felismerésig hosszú út vezet.  

Az elfogadás vágya, képessége

Ahonnan jönnek, ahogy élnek, ahogy gondolkodnak: két teljesen külön világ, mégis sok bennük a hasonlóság. Kirekesztettek, tehetetlenek, egyhelyben toporognak. Ám hogy ennek egy baleset vagy a származás, s a családi háttér az oka, valójában nem számít. A társadalom számára mindketten láthatatlanok, s éppen emiatt válhatnak egymás támaszává. Láttak már éppen elég sajnálkozó, szánakozó tekintetet ahhoz, hogy észrevegyék a másik szemében az összetartozást. Mindez nem megy egyik pillanatról a másikra: ehhez idő kell, de leginkább az elfogadás vágya, s képessége.

Éles kontrasztok

Az igaz történet alapján készült 2011-es francia film, az Életrevalók világszerte ismertté tette Philippe Pozzo di Borgo, a Pommery pezsgőgyár ügyvezető igazgatója és a külvárosi arab bevándorló, Abdel Yasmin Sellou barátságát. A különös pár egymásra találását a Móricz Zsigmond Színházban Szabó Máté vitte színre és elérte azt, amit nem minden filmes adaptációnak sikerül: egyszer sem jutott eszembe, hogy hasonlítgassam a mozivásznon látottakat a színház valóságával.

Mert Horváth László Attila és Gulyás Attila kettőse elvarázsolt. Nemcsak a gondolkodásmódjuk, világlátásuk és szóhasználatuk áll egymással éles kontrasztban: egyikük mozdulatlan, másikuk folyton pörög. Horváth László Attila csupán a hangjával és a tekintetével játszhat, míg partnere énekel, táncol: övé az egész színpad. Ám ezzel nem él vissza, az előadás egyik csúcspontjaként pedig megtáncoltatja arra képtelen barátját. Mind a ketten változnak, és ehhez az is kell, hogy az őket körülvevők – a több karaktert is remekül megformáló Jenei Judit, Német Klára, Pregitzer Fruzsina, Szabó Márta, Törő Gergely Zsolt és Tóth Zolka – elfogadják a két teljesen különböző személyiség barátságát. Ötletes a hol a gettót, hol a reneszánsz szobrokkal teli kastélyt megmutató díszlet (a díszlettervező Ondraschek Péter), az adott jelenetek hangulatához tökéletesen passzolnak a zenék, a színház pedig olyan, mint egy nagy varázsló.

Megmutatja, hogy a remény fénye a teljes sötétségben is pislákol valahol, s hogy sokszor egyetlen ember kell csak ahhoz, hogy szépnek lássuk a világot.