Akik túlélték a „poklok poklát”

Nyíregyháza - ,,Anya! Nekem miért nincsenek nagyszüleim?” Vajon hányszor hangzott el ez a gyermeki kérdés az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején a Magyarországon élő zsidó kicsinyek ajkáról? S a szülő – a sírását visszafojtva, a könnycseppeket szétmorzsolva –, megpróbált magyarázatot adni arról, hogy mi is történt apa és anya szüleivel. A tényeket azonban nem lehetett letagadni: az évek során szólni kellett a második világháborúról, a szenvedésekről, az elhurcoltatásról, a gázkamrákról, a krematóriumokról...

Munkaszolgálat a Kárpátokban

Dr. Ungvári Istvánné dr. Klein Éva cseperedő kislányként szintén érthetetlenül fogadta, hogy míg óvodás társait gyakran látta a nagyszülőkkel, az ő ajtajukon sohasem kopogtattak nagyiék. A magyar holokauszt emléknapja alkalmából kértük arra, hogy családja tragédiájának felidézésével, a közelmúltban megjelent interjúkötetének bemutatásával tisztelegjünk az elpusztított magyar zsidó lakosság emléke előtt.

– Három-négy éves lehettem, amikor én is kérdezgettem szüleimet a nagyszüleimről. Aztán ahogy nagyobb lettem, egyre többet meséltek a család sorsáról.

Dr. Klein Éva: „Tudni kell a borzalmakról a fiataloknak is, hogy többet ne fordulhasson elő ez a tragédia.”

Édesapám a családjával Székelyben élt, ahol kereskedőként dolgozott. Már a II. világháború első éveiben elvitték munkaszolgálatra, a felesége tizenéves kisfiúval és pár éves kislánnyal maradt a faluban. Bár rövidebb időkre hazamehetett, de aztán mennie kellett vissza a Kárpátokba, így fogalma sem volt arról, hogy 1944 tavaszán a zsidók deportálásakor a családját is elvitték Auschwitzba, mindezt csak a háború befejezése után tudta meg. A front közeledtével a munkaszolgálatosokat is nyugat felé vitték. A günskircheni halállágerbe került, amit végül az amerikai katonák szabadítottak fel 1945 májusában.

További részletek a KELET.HU-n és a Kelet-Magyarországban.