Fesztiválnapló: "Majdnem egységesen gondolkodunk"

Egyre flottabb és kiszámíthatóbb minden: általában elsőként érkezem délután háromnegyed négykor a Kossuth-szoborhoz, közben integetek padokon beszélgető, ismerős hölgykoszorúnak (Hogy vagy, kedveském? Köszönöm, jól!). Csáki Alexandra fesztiválnaplója a Vidor fesztiválról. Az egykori államférfi lábánál aztán Tibi, az ügyész (és nem ügyvéd, bocsi, Tibi) bukkan fel üdítővel a kezében. Kicsit tereferélünk, nevetgélünk, majd megjelenik az egyre kialvatlanabb színházi koordinátorok valamelyike, közben befut Nóra, és nem sokkal később Laci is. Együtt a csapat, a szerdai versenyprogram térszínházi előadásába megvallom, beletört a fogam: egy pillanatra elkalandoztam, és már csak azt vettem észre, hogy az égvilágon semmit nem értek. A közönség segítségére sem számíthattam, mert a gyerekek tátott szájjal nézték, nem mertem őket kizökkenteni, de felnőttek meg hozzám hasonlóan értetlenül ültek és forgatták a fejüket.

Ezen a napon csak mi képviseljük a zsűrit, de igyekszünk olyan szemmel nézni az esti darabokat, hogy ha Karcsi bácsinak be kell számolnunk azokról, ne maradjunk szégyenben. Észrevettem, hogy egyre gyakrabban hajolunk oda egymáshoz, és ajánlunk egy-egy szereplőt valamelyik díjra érdemesnek. Majdnem egységesen gondolkodunk, mert ha tetszik egy előadás, ha nem, egy kiemelkedő karaktert, egy jó rendezést vagy egy szép díszletet nem lehet nem észrevenni és megszeretni. Apró sikerélmény: a Kamara darabtól végre azt kapom, amit egy vígjátéktól megkövetelhet egy néző.

 Csáki Alexandra