,,Minden vidéken otthon érzi magát szívem...”

„Visszajövök közétek újra” (Váci Mihály: Fogadjatok magatok közé). Mint aki önkéntes/önfeláldozó munkára, a kötelességteljesítésnél is többre jelentkezik, úgy kérte-kérlelte kortársait a költő, mikor – egyelőre gyógyultan – elbocsátották a szabadsághegyi szanatóriumból 1959-ben. Mögötte három kötete: Ereszalja (1955), Nincsen számodra hely (lírai elbeszélő költemény, 1957), Bodza (1959).

Friss, üde hangvétel

A kirobbanó sikerű, első igazi verseskönyv, a Mindenütt otthon (1961) nyitóverse emlékezetünkbe hozza Tamási Áron szép gondolatát: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Váci a valaholt mindenüttre váltja, és ez rendkívüli optimizmusra vall: ,,…minden vidéken otthon érzi magát / szívem… / És minden állomáson én mindig / megérkezem, / szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa / int nekem. / A városok hatalmas hangszerek…”

Emlékszem, beszédtéma volt fiatal debreceni bölcsészhallgató kollégisták között ez a friss, üde hangvétel, a közösségkeresés természetessége. Egyikünk udvarolt éppen, Váci-strófával vértezte magát, és bizonyára a kedvesét is: „A sínnek egy iránya van: / amelyre fénylik párja; / csak rozsdás vas magányosan, / beível a halálba.” Másikunk, a panyolai Lajos egy versfölütést idézgetett: „A Gellért-hegyre rátapos egy felleg, / és fuldoklik a hegy. / Az utcák tolongó ködöt terelnek, / nincs ég fejünk felett.” Engem a Virág indítása fogott meg: „Hajamban mennyi csók illata fészkel, / mint rozs tövén a fürj-sírású szél…”

Jó ma is kinyitni, majdnem 60 év után a 14,50 forintért vett könyvecskét, s beleolvasni a Te ciklusbeli Nélküledbe pl.: „Olyan csend van így nélküled, / hogy szinte hallani, / amit még utoljára / akartál mondani.” Temetőben, újságok nekrológjaiban is olvasható ez a fájdalmas sóhajtás. Ha Kések között kellett aggódnia életéért Vácinak, szóképekben gazdag költészetté varázsolta: „Mellemre tűznek halk-piros / sebet – szelíd medáliát, – / átbuggyannak rajta a gyors / vérömlés-tüzű dáliák… És élek én!” – kiált föl a záró strófa élén.

Úgy élt állandó életlázban, tenni akarásban, utazásban, pódiumi verslobogásban, miként magával hozta nyíregyházi-ókisteleki szülőházából az összetartó család élményét, a szabolcsi homokhaza igézetét, alkalmazkodó, kitárulkozó emberszeretetét: „Ó, minden voltam én, amire / a lélek fényes!… Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat pásztázva kereste…” (Mintha Tóth Árpádot hallanánk: „Ragyogni mindhalálig – / Egy titkos hatalom / Így szabta.”)

Közéleti és közérzeti

Nyíregyházán járva-kelve szembetűnik egész alakos szobra a Bessenyei téren, amint kitárja karját, előrelép, megindul a másik felé. Megtörtént, hogy egy kisgyermek örömmel kiáltott fel: – Anyu! Az a bácsi meg akar ölelni! A költő megváltó mozdulata egy másik költőt asszociál: „Ezerszer Messiások / A magyar Messiások.” Volt tanítóképzőjének falán emléktábla állítja meg a tovasietőt: „És érezzék egy kézfogásról rólad, / hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy…” Az egyetem előcsarnokában egy Váci-versszak olvasható: „…a tanító, / ki fénybe tör, ragyogó hit a lombja…”

IV. évfolyamos lehettem úgy 1965–66 táján, mikor író-olvasó találkozón láthattam-hallhattam a Kossuth Lajos Tudományegyetemen föllépő Weöres Sándort, Váci Mihályt és még valakit, nem emlékszem pontosan. Soha még ennyire eltérő, egymástól elütő két költői magatartást egy színpadon! Weörest a görög poéta meghatározással illethetnénk, vagyis „teremtő”, aki leszögezte: „…Írmagját se tűrd magadban semmiféle társadalom-javító szándéknak. Mert minden elvont közösség ködkép…”

Váci úgymond „közéleti”, s ami ennél is több: közérzeti költő, aki a szót igének, cselekvésnek tartja, társadalom- javító, sőt megváltó erejű/hatású politikai eszköznek, akár a költőiség rovására. A Kelet felőlben pl. „mindig Kelet felől! / – jött a Szabadság”-ról pátoszi nyelven szólt-szónokolt. A fönt fölkínált szerepvállalást nem utasította el, mi több, élt vele; ismerték, hívták, szerették, nevétől voltak hangosak a pódiumok, az iskolai ünnepélyek. Jutalmazta hát a főelvtársi hatalom, „bővebben, mint bírta”. (Fölfedezőjének, Illyésnek idéztem a véleményét.)

Akkor ott, az egyetemi aulában az Eső a homokra c. versét mondta. Jó kiállású, magas szőke férfi, élete a műalkotás, szinte eggyé vált vele, vonzotta mindenki figyelmét. Meggyőző hit sodorta sorait: „Mert volt kereszt is, hogy reája / feszüljön vagy meggörnyedjen alája… nem tettük azt, amiből csoda válhat.”

Sápadt arcán szenvedély lobbant föl; hitte, hitette: csak a közösségbe kapaszkodás emel magasba vagy ejt mélybe. Mire a végére ért, hangot kapott a lehorgadó vagy átfutó (?) rezignáció: „Még nem hiszem, hogy ne lehetett volna… hát próbálom önvesztő szerelemben, mi együtt – nem lett volna lehetetlen.” Együtt – a versben dőlt betűs ez a szépséges, meleg, mágikus szó. Ám az együtt önzetlenül, bölcs belátással nem valósult meg.

Dedikálás a szünetben

A szünetben Váci az ajtónál cigarettázott. Odaléptem hozzá a Kelet felőllel kezemben. Kértem, dedikálja, a készülő szakdolgozatomhoz szolgál. Diákosan eldadogott szavaimra felragyogott. Őrzöm ma is a válaszát: – Igen? Küldje el majd nekem! Az ajánlása idekívánkozik: „Bakajsza Andrásnak igaz, biztató szeretettel ajánlom ezeket a verseket, hogy értené és szeretné őket pártfogóan.”

Az első írásom, a „Csend jön utánam…” 1990-ben, a Hiányzik szivárványhite 2000-ben jelent meg, a mostani 50 esztendővel halála után próbál mérlegelni. Azt viszont aligha bocsátom meg magamnak, hogy nem küldtem el a pályaképéről írt dolgozatomat. Negyvenhat évet élt, ahogy kőbe véshető tömörségben ránk hagyta, „megszakítás nélkül”. Ebből másfél évtized adatott alkotásra. A távol-keleti Hanoiban halt meg, ahová új témáért, forró ihletért és megcsappant hitének helyreállításáért utazott.

Bakajsza András