Ahová mentek, onnan nem volt visszaút

Imádkozva, énekelve, a történtekre és a tragédia áldozataira emlékezve – képünkön a novemberi megemlékezés egyik pillanata
Imádkozva, énekelve, a történtekre és a tragédia áldozataira emlékezve – képünkön a novemberi megemlékezés egyik pillanata - © Fotó: KM-Archív
Nyíregyháza – Mélyen fejet hajtva gondolunk mindazokra, akik sok-sok szenvedés után, tőlünk messze földön pihennek.

A nyíregyháziak életében 1944. november 2. fekete betűkkel íródott a történelembe. Fogyóban ugyan, de még vannak, akik személyesen érintettek, hiszen részesei voltak a tragédiának.

Hazug csellel kihirdették, hogy romeltakarításra jelentkezzenek a még itthon lévő emberek, ki-ki a maga munkahelyén. Mivel a katonai szolgálat alól a MÁV dolgozóit többségükben mentesítették, az elhurcoltak többségében vasutasok voltak, köztük az én édesapám is. A novemberi eső még lehangoltabbá tette a hirdetménytől amúgy is megriadt embereket. Az én édesapám szedelőzködni kezdett. Édesanyánk rosszat sejtve ellenkezett, de az apánk törvénytisztelő természetéből adódóan tovább készülődött, s közben nyugtatóan hajtogatta, hogy „sietni fogok, ne féljetek”.

Én 9 évesen tanúja, a későbbiekben pedig elszenvedője is voltam a történteknek. Szótlanul néztem az édesapám távolodó alakját, akinek a vállán ott volt a munkához készített lapát – nem sejtette, hogy ahová elindult, onnan nem lesz módja visszatérni.

Soha többé nem láttuk a szerető férjet és apát, csak egy kisírt szemű, szenvedő anyát, aki szinte belebetegedett, hogy a párja és a gyermekei apja végleg odaveszett. Gondterhelt idők következtek, a napok nehezen teltek. Az ünnepek szomorúak lettek, örömtelen életünket máról-holnapra tengettük. A fagyos telek után még sok nyarat vészeltünk át. Ahogy az évszakok váltogatták egymást, az élet tette a dolgát, édesanyánk bölcsen igazgatva, felnevelt a sok árvát.

Mint egy nagy család

Időközben a városunk is helyrejött, de ez alatt 73 év pergett le. „Kifehéredtünk” már mi is, akkori gyerekek. A terhektől lassabbak, betegek lettünk, remegő kezünkbe segítő botot vettünk. De mi, akik itt vagyunk, még megtehetjük, hogy összejövünk emlékezni, ahogy tettük nemrégiben is – mint egy nagy család. Imádkozva, énekelve, a történtekre és főleg rájuk emlékezve! A virágok látványa, a mécsesek lángja azt jelenti: mi mélyen fejet hajtva gondolunk mindazokra, akik sok-sok szenvedés után, tőlünk messze földön, idegenben pihennek.

– Gunyecz Józsefné –








hirdetés