Karácsonyi történet - Pótolhatóak a lélek tükrének rezdülései?

Nyíregyháza - Átszállás közben néhány percet várnom kellett a csatlakozásra Szolnokon. A peron másik oldalára befutó vonatról egy családra lettem figyelmes, a szülőkön hátizsák, az apa öltarisznyájában kisgyermek, a nagyobbik, olyan hatévesforma kis legény kézen fogva vezette vak szüleit, akik jobban bíztak látó fiukban, mint a fehér botban. A látvány megragadott, felkavart, de kíváncsivá is tett. Ösztönösen közelebb húzódtam hozzájuk.

Az apa kérésére a fiú gondosan ellenőrizte, nem állnak-e túl közel a sárga csíkhoz, amin belül veszélyes tartózkodni. A kicsi sírással jelezte, valami bántja, zavarja. Miután az apa kinyújtott kezével megállapította, oda éppen már nem esik az eső, ahol ők állnak, óvatosan kitapogatta a baba orrhegyig lecsúszott sapkáját, majd megigazította, amennyire tőle tellett.

Az alig egy lépésnyi távolság lehetővé tette, hogy halljam is a család belső kommunikációját. Feltűnt az apa rosszallása az esős időre, a vonat késését is megbeszélték, pedig nem mondták be az állomáson. Ez volt az a pont, amikor kiderült, a nagyobbik fiú korát meghazudtoló érettséggel figyel mindenre, amivel családjának segíthet. Hallottam, amikor arra kérte édesapja, nézzen körül, hátha van valaki, aki segítene majd a felszállásban. A fiú rám nézett határozott, élénk tekintettel és továbbította a kérést.

Ekkor szólaltam meg először, természetesen igent mondva. Mielőtt a vonat befutott volna, előre kellett húzódnunk, mivel a nemzetközi járatnak csak az első két kocsijába szállhattunk fel. A hó viszont csupán egy keskeny sávban volt eltakarítva, így szinte libasorban haladhattunk.

Szerencsésen megérkeztünk a kiszemelt helyre, a vonat is pont ott állt meg. Nyugtalan voltam, miként tudok segíteni pártfogoltjaimnak. A lépcsőre és a fogantyúra ráfagyott a víz, a gyér világításban alig láttam. Az apa kezét rávezettem a fogantyúra, aki a síkosságtól és a hátán, mellén lévő „csomagtól” majdnem visszaesett. Az anya is csak nagy nehézségek árán tudott felkúszni-mászni a kocsiba. A fiú ment előre, és föntről irányította szüleit, én lentről tuszkoltam őket. Beleizzadtunk, de sikeresen felszálltunk.

Találtunk egy üres fülkét is. Kedvesen invitáltak, tartsak velük, amit én kicsit félszegen, de elfogadtam. Nem akartam zavarni a láthatóan derűs együttlétet, de egyre jobban érdekelt e nem mindennapi család, hisz eddig sohasem volt módom ilyen közelről tapasztalatokat szereznem.

A mama és a nagyobbik fiú ült velem szemben, mellettem a papa, ölében a kicsivel. Úgy éreztem, szinte keresi, kutatja pillantásomat. Vajon hányszor kutatta szülei szemében a szeretet melegségét, hányszor kereste a reagálást az ő határtalan kíváncsiságára, szeretetére? Vajon a kéz és a hang melegsége pótolhatja-e a lélek tükrének rezdüléseit? Vajon mikor kell megértenie az elfogadhatatlant? Vajon létezik-e annyi kincs a világon, amit oda ne adnának azért, hogy akár egyetlen percre láthassák egymást és megérezhessék a néma pillantás hihetetlen erejét, örömét, boldogságát?

A család Pesten él, ilyenkor mindig meglátogatják a nagyszülőket Szegeden és Hajdúszoboszlón, tehát gyakorlott utazók. A kicsi éppen most egyéves, tehát karácsonyi ajándéka a sorsnak. A nagyobbik srác hét, de korát meghazudtolóan érett. A família érdeklődési köre, nyitottsága, tájékozottsága meglepő volt számomra, sőt szinte hihetetlen. Tudták, melyik nagy bevásárlóközpontba miért érdemes elmenni, milyen számítógépes programok és játékok vannak éppen forgalomban. Terveket hallottam megfogalmazni arról, mikor milyen társasjátékot játszanak majd, és miért pont azt.

Aki csupán hallotta volna az elszakadt nadrágzseb miatti reagálásokat, amit az apa ujjbegyei által tett rémült felfedezés váltott ki, az csak a probléma megoldására tett javaslatból érthette volna meg az alaphelyzetet, a feleség reagálásából aligha.

„Ez szörnyű! Hogy néz ez ki? Milyen rendetlen! Ki is tudja megvarrni? Megvan, nagymama tudja megvarrni!”

Már felszállásunk előtt feltűnt az időjárás korholása a hirtelen jött olvadás miatt. Már akkor szöget ütött a fejembe a bosszankodás miértje, hiszen fagyban, hóban nem könnyebb jönni-menni nekik sem. Mivel ismét felvetődött e téma, nem tudtam megállni, hogy – ha nagyon finoman is, de – ne provokáljam ki véleményüket.

– Miért jó, ha nagy a hó és hideg van?

Az apa lelkesedéssel adott választ, nem értve kérdésem butaságát.– Ó, hát akkor olyan tiszta a levegő! Lehet hógolyózni, szánkózni! Olyan szép a szikrázó napfényben csillogó táj! Ez a válasz ismét meglepett. Sőt, ez több volt annál. Én a hólapátolásra, a csúszós útra, a kéz- és lábtörésre gondolok, ő meg… Megszégyenülve vágtam zsebre provokációm árát.

Lassan közeledtünk Hajdúszoboszlóhoz. A tapasztaltakon felbátorodva megkérdeztem sorsuk ilyetén alakulásának az okát. Az asszony így született, a férfit egy gyermekkori betegség fosztotta meg a látás ­képességétől. Kiderült, ő is zenetanár, tehát kollégák vagyunk, sőt közös ismerőseink is vannak. Ő zongorát tanít, felesége telefonközpontos. Aki felveszi a kagylót és őt hallja megszólalni a vonal másik végén, az örömmel nyugtázhatja, lám, vannak még emberek, akik boldogan és lelkesedéssel végzik feladatukat, és hangjuk csillogásával örömet tudnak szerezni másoknak.

A vonat megállt. Most én szálltam le elsőnek, hogy tapasztalataimat átadhassam a peront illetően. A lépcső tetejéről néztem, miként borulnak egymás nyakába a nagyszülőkkel.

Míg Nyíregyházára ért a vonat, nem ment ki a fejemből e család, másnap sem, és azóta sem… Az a pici gyermek előbb-utóbb elindul. Hányan vannak, akik a második gyermeket kényelmi okokból nem vállalják? Hányszor siránkozunk semmiségeken? Hányszor civakodunk jelentéktelen vacakságokon? Hányszor tagadjuk meg dacból – fegyverként alkalmazva – pillantásunkat másoktól? Mi kell ahhoz, hogy felfedezzük, mennyit ér valójában a látás adománya?

Emelkedett hangulatban, könnyű lélekkel értem haza. Lám, milyen ajándékot kaptam karácsonyra!

- Tóth Nándor -