„Már az is ajándék, ha nem esik”

Nyíregyháza - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében eddig senki sem fagyott meg. Ahol jól szervezett az ellátás, ott meg lehet előzni a tragédiákat.Fokozott jelenlét, állandó készenlét és gyors beavatkozás. Ezek ugyan nem parancsszavak, ám alapvetően határozzák meg, hogy a krí­zisidőszakban mit és hogyan kell tenni annak érdekében, hogy egyetlen hajléktalan ember halált se okozza a hideg, s ugyanez igaz abban az esetben is, ha egyedül élő, az otthonát fűteni nem tudó emberről érkezik bejelentés. A Periféria Egyesület éjjel-nappal hívható regionális diszpécser szolgálata és az utcai szociális munkások az ünnepek időszakában is folyamatosan dolgoztak.

– Ott, ahol jól szervezett az ellátás és megfelelően működik a jelzőrendszer, meg lehet előzni a tragédiákat – fogalmazott lapunknak dr. Szobosz­lai Katalin, az egyesület elnöke és hozzátette: Szabolcs megyében eddig egyetlen kihűléses haláleset sem történt.

Az éjjeli menedékhely közel 100 százalékos kihasználtsággal működik, van még azonban hely a szállón, ahol melegben tölthetik el az éjszakát a fűtött szállást, otthont nélkülözők. Egyikük pénteken lapunknak azt mondta, neki már az is ajándék, ha nem esik. Éjszakánként megpróbál szélvédett helyet keresni, de mostanában annyira hideg van, hogy nem tud aludni.

Alakulhatott volna az életem sokkal jobban is, viszont sokkal rosszabbul is – fogalmazott János, akivel Nyíregyháza belvárosában találkoztunk.

– Nem az a legrosszabb, hogy majdnem tíz éve hajléktalan vagyok, hanem az, hogy az emberek előítéletesek velünk szemben. Sok sorstársam valóban ölre megy egy pohár borért és gusztustalanul leszólítja a járókelőket. Na de kérem, van kivétel. Hogy mi a helyzet a melegedőkkel? Nekem mindegy, hogy tél, vagy nyár van, kerülöm az éjjeli menedékhelyeket.

Az utcát választotta

– Furcsa kimondani, de sokkal jobban érzem magam az utcán. Itt a hatóságok sem zavarnak meg, és megválogathatom, hogy hová menjek, kikkel legyek. Nekem az is ajándék, ha nem esik és nem fúj a szél. A hideggel már elbírok – folytatta János, aki elérzékenyülve röviden mesélt élete történetéről.

– Korábban, fiatalabb koromban belekezdtünk egy egész jól menő vállalkozásba. Hullámvölgyek persze akkor is értek, de mindent meg tudtunk oldani. Aztán jött a válás és úgy adódott, hogy mindenem eltűnt. Az elején nagyon nehezen érintett a változás, főleg ilyenkor, télen. Sokszor azt hittem, itt a vége. A melegebb időben padokon és fedett kapualjakban tudtam megpihenni, amikor beköszönt a hideg, szinte már napról napra létezem, ilyenkor már jól jönnek az imádságok – mesélte, miközben egy kedves női hang szakította félbe a beszélgetést: Jánosom, fogadd el ezt a pár forintot, vegyél belőle meleg ételt – nyújtotta kezét a hölgy, amit riportalanyunk meglepő módon nem viszonzott.

– Drága, annyit tetszett eddig is segíteni nekem, most már igazán zavarban érezném magam, ha elfogadnám a jószívűségét. Miután a hölgy – akiről utóbb kiderült, hogy János korábbi jó ismerőse – továbbment, megkaptuk a választ: – Ugye, milyen furcsa, fiatalember? Egy hajléktalan, aki nem fogad el pénzt. Mindenáron és mindenkitől én sem – mosolygott, majd a keményebb téli napjairól beszélt:

– A nappalokat még elviselem, ilyenkor tudok kicsit aludni is. Az éjszakák azonban olyan hidegek mostanában, hogy szó szerint képtelen vagyok elaludni. Próbálok szélvédett, zegzugos, szűk utcákban éjszakázni, vagy parkolóházakban megpihenni, onnan viszont sorra elzavarnak. Este általában három pulóver van rajtam, esőben pedig jól jön egy nagyobb szatyor, vagy zsák, hogy ne legyen vizes a ruhám. Arra viszont büszke vagyok, hogy alkohollal sosem enyhítem bánatom. Hogy meddig bírom még? Nem tudom. Vagy idefagyok egyszer, vagy felhagyok a makacsságommal és mégis melegedőbe vonulok – mondta vállát megvonva a férfi.

KM-BM, SA