Jegyzet: Minden-esti frász

Jelenünk mítosza, minden mást háttérbe szorítva kétségtelenül a gyilkosság. Az a képtelen változat, ami a kereskedelmi csatornák állandó és kötelező kínálata. A tucatsorozatok tucatepizódjai annyi változatát tudják ennek a műfajnak, hogy az már-már csodálni való - Boda István jegyzete.Csak nézem elképedve, hogy a fantázia milyen filmötleteket tud kiagyalni, s annak képpé formált látványától még a legedzettebb idegrendszer is rákezd a maga vitustáncára. Szimultán tévézvén bárhová kapcsolok, mindenünnen ez a ferde vigyor bámul a képembe, s mintha csak élő reklámtáblái volnának annak az olykori figyelmeztetésnek: „a nyugalom megzavarására alkalmas képek következnek.” Igaz, ez a tapintat csak a „Híradókhoz” rendeltetik hozzá, amiből az a sunyiság következik, hogy a valóság sohasem adekvát a művészettel. Legalábbis nem mozivászonban gondolkodva.

Mostanában szinte tömegtermék a nálunk „NCIS” cégjelzéssel elhíresült amerikai produkció. Az ebben szereplő strapás szakemberek a „helyszínelés” rendőri munkáját végzik, s annyi leleménnyel és eredménnyel, hogy az fenomenális. New Yorkban, Miamiben, Los Angelesben éppúgy megtaláljuk őket, mint most már Párizsban, bár a francia klíma nem terem olyan lélegzetelállító eseteket, mint az új kontinens. Csak egy gyöngyszem amúgy hollywoodi módra: milliomos házaspárt rohannak le a brutális betörők. Kegyetlenek, mintha csak mi exportáltuk volna az alföldi tanyavilágból az időseket félelemben tartó rettenet dialektusait, s ha nem is a vasdorong, de a pisztolygolyó is – bár némi cinizmussal ez kegyesebb halál – ugyanúgy képes a végítéletre.

A támadók símaszkban s a maroklőfegyver fölényével ordítják a feltételeket. A férjben azonban van némi kurázsi, s letépi egyikről az álarcot. Megdöbbenés mindkét részről, s már dördül is a harminckettes, hogy biztosítsa az inkognitót. A nő sikít, de a kemény ragasztószalag kezét-lábát-száját megbénítja, s egy durva mozdulattal máris a padlóra küldi. S rövidre zárva: a támadók menekülésre fogják, jönnek a „helyszínelők”, nyomozás, siker, a tettesek lefüleltetnek.

Látszatra minden rendben, ám ez így túl egyszerű. Csavarni kell a történeten. A zsaruszimat kideríti: a bűnügy megszervezésében kamaszlányuk áll, a férj csalta a feleséget, az asszony gyűlölte élete párját – tudván a félrelépésekről –, s ez már családi ütközet. Ám a boncnok meglepetéssel szolgál. Az apa halálát nem a golyó okozta. Fulladás, merthogy egy textilszál volt a légcsövében. A menyecske blúzából való. S ő a gaz, annak ellenére, hogy keze-lába-szája gúzsban ráügyeskedte magát a másik arcára, s addig tehénkedett rajta, míg csak szusz volt benne.

Ez így persze röhej, s egy belevaló ügyvédnek védelmi tanmese. A jogászi lelemény ugyanis bármire képes, ha pénzes ügyfélről van szó. Hallgatom a magyar híradásokban is, hogy annak a milliárdos szlovák leányzónak védekezési repertoárja – minden bizonnyal fiskális ötlet – azzal bővült, hogy ő tulajdonképpen azt a decinyi vodkát nem is a baleset előtt, hanem utána fogyasztotta. Rezesová kisasszony tehát nem vádolható ittas vezetéssel is, ami amúgy ugyancsak megnövelné a gondatlanságból okozott halálos kimenetelű közlekedési baleset büntetési tételét.

Jut is eszembe az idevágó történet, amiben van egy csipetnyi kaján derű is. A katolikus pap és a rabbi karamboloznak. Gépkocsijuk egymásnak csapódik, recsegés, ropogás, s a bent ülők egyszerre kászálódnak ki. Lerázván magukról a pozdorját, a katolikus pap együttérző kollegialitással fordul a rabbihoz: nem esett semmi baja rabbiságodnak? Nem, hála az Örökkévalónak. És tisztelendőségednek? Semmi, a Jóisten kegyelméből. Akkor hát – így a rabbi, s elővesz a zsebéből egy laposüveg szilvóriumot – igyunk szerencsés megmenekülésünkre.

A miseboron edződött lelkipásztor húz egy isteneset a kisüstiből, s nyújtja a rabbinak, hogy tegye ő is ugyanazt. Ám elhűlve látja, hogy a rabbi rátekeri a kupakot, s zsebre vágja az üveget. És rabbiságod? – néz rá kérdően. Talán tiltja a vallása? Dehogyis – legyint a rabbi –, csak én megvárom a rendőrséget, s ha túl vagyunk a szondázáson, magam is leeresztek néhány kemény kortyot abból a jófajta papramorgóból.

Persze a mi minden esti frászainkat nemigen világítják át az efféle kedélyességek. Sőt! S az egészben az a legtragikusabb, hogy a valóság most már napról napra előre írja a dráma forgatókönyvét. Az ihlet fantáziája lenyűgöző. Mintha örömét lelné korunk „exegi monumentum”-ját abban fejezvén ki, ami az utókort talán mindennél jobban megrendítheti és megrémítheti: a gyilkolásban!