Ingoványba telepített védművek lánca – földvárak a Nyírségben

A történészeink és régészeink évszázadok óta azon fáradoznak, hogy amennyire csak lehet, felszámolják a történelem fehér foltjait. Munkájukat azok a műkedvelő értelmiségiek – gyakran tanárok, orvosok, jogászok vagy mérnökök – segítik, akik szabadidejüket nem kímélve erednek egy-egy történelmi korszak, vagy esemény nyomába. Legtöbbjük lokálpatrióta helytörténész, akik a szűkebb környezetük múltját faggatják fáradhatatlanul.

Várak egy vonalban?

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében különösen élénk a helytörténet-kutatás, amelynek köszönhetően számos érdekesség látott már napvilágot lapunkban is. Így számolhattunk be nemrég több írásban Kálló elpusztult földváráról, nem érintve a kevéssé ismert tényt, hogy szűkebb pátriánk a bronzkorban mennyire gazdag volt földvárakban.

Minderre Lucza János, Demecser helytörténésze hívta fel a figyelmünket, aki különféle forrásokat kutatva és elemezve csokorba szedte a megye ilyen típusú erődítményeit, különös figyelemmel a Demecserire.

Hogy volt földvára egykor Kisvárdának, Nagyecsednek vagy Beszterecnek, arról akár hallhattunk is ezt azt, ám Laskod-Nyírkarász, Tuzsér, Pócspetri, vagy Demecser térségéből, sőt Nyírpazony és Oros egykori területéről (az utóbbihoz e sorok írója szorosan kötődik) bizonyára kevesen gondoltak volna hasonlót.

– A bronzkor a fejlődő fémmegmunkálás korszaka, amelynek a korai szakasza időszámításunk előtt egészen 3500-ig nyúlik vissza. Amiről most szólunk, az inkább a késő bronzkor, Krisztus előtt 1400 körül, amely már a vaskorba vezet át bennünket. Erre az időszakra tehető, hogy a Felső-Tisza-vidékére beékelődött egy sztyeppei eredetű, kelet-európai arisztokrácia – kezdte némi történeti felvezetővel Lucza János.

– Sajnos kevés lelet igazolja a jelenlétüket térségünkben, mindösszesen 40 letelepedésüket igazoló urnatemetőt találtak errefelé. A két legfontosabbra Berkeszen, illetve Demecserben bukkantak, ezért is nevezeték az időszakot előbb Berkesz-Demecser, később pedig röviden Berkesz kultúrának. Az urnatemetőkben különféle leletanyagot, például ép edényeket találtak, a motívumaik, a formák és a fazekastechnika megegyezik a Románia és Nyugat-Ukrajna területén ugyanebből az időszakból találtakéval – magyarázta.

A korszak, mint már említettük, a bronzkincsek korszaka. A bronz a réz valamilyen ötvözete, leggyakrabban az igen ritka ónnal ötvözték. Mivel a két fémet ritkán lehetett egymás közelében bányászni, a bronz megjelenése kétségkívül élénk kereskedelmet is feltételezett. Az ónbronz kemény fém, amely a vasnál kevésbé korrodál, és alacsonyabb hőfokon formálható. Helyét azért adta át a vasnak, mert az ón hiánycikké vált.

– Két fontos folyamat zajlott a megyében ez idő tájt – folytatta Lucza János. – Egyfelől hatalmi, uralmi központok jöttek létre, amelyeket vizekkel, földsáncokkal, palizádokkal (cölöpfallal) körülvett várakkal védtek. Másfelől amint megjelentek a várak, az életmód is megváltozott, a nyomai a környező telepeken, kisebb falvakban is megfigyelhetőek. Ezt nevezzük a bronzkorvégi Gávai-kultúra időszakának – sorolta a helytörténész, innen „átadva” a szót dr. Jósa Andrásnak, aki 1897-ben a Nyírvidékben tette közzé észrevételeit, a következőket írva a demecseri földvárról:

„Demecser községtől az északi iránytól kissé nyugat felé öt és fél kilométer távolságban fekszik, egy oly északról dél felé vonuló mintegy 1000 lépés hosszú és 100 lépés széles, természetes homokmagaslatnak közepe táján, mely a Tisza szabályozás előtt a Rétségnek nevezett – Kisvárdától Berczelig terjedő – sok négyszög-kilométernyi, csaknem állandóan vízzel borított, mocsaras nádas ártérnek, pelikánok és más vízi madarak millióinak tenyészhelyét képező vadonnak állandó szigetét képezte.”

A százéves hegedűs

Mint Jósa írja, a térképen Várhegy nevet említenek, de a népnyelv Tündérvárnak, Leányvárnak keresztelte el. A hozzá kapcsolódó mondáról Nemes Imre községi jegyző mesélt a múzeumalapító doktornak. Egy világtalan, 100 év körüli hegedűs története volt ez, aki „meséjét” egy Szi­lágyi nevű gazdaember édesapjának mondta el Debrecenben. A történet szerint ő volt az csónakos, aki a rétközi mocsarakban a szomszédos sziget, Kacsavár töröktől szorongatott urát családostól átvitte a néhány kilométerre lévő, erősebb Lányok-várába. Mielőtt partot értek, az úr megvakította és vízbe dobta, nehogy számot adjon kincsei hollétéről. A hegedűs megmenekült, dr. Jósa András pedig az észak-déli tájolású várról számos fontos adatot leközölt. A környezetéből 5-6 méterre emelkedett ki, 40 nagy lépés hosszú volt, és 26 lépésnyi széles, nyugaton egészen meredek, keleten kissé lejtősebb, két méter magas és félméteres párkánnyal az oldalán. Északon és délen sánc­árok húzódott, és bár a fennsíkján téglatöredékek hevertek, a helyen fekete, fényesre csiszolt, díszített bronz­edény darabokat is talált, ami kétségtelenül bronzkori eredetet igazolt.

Borítókép: Egy földvár maradványai Nyírkarászon | Fotó: Lucza János archívuma