2018.04.20. 08:37

„Csak eszköz vagyok a sors kezében”

Nyíregyháza - Mónus József szerint az íjat, nyílvesszőt és az embert kivételes harmóniába kell állítani.

Szerdán ismét Nyíregyházára látogatott Mónus József harci cél- és távlövő íjász, hogy a barátaival megossza sportsikereinek örömeit. Nem véletlenül használjuk a „barátok” kifejezést, merthogy a világ minden táján nagy tiszteletnek örvendő íjásszal nem nehéz a barátság hangján beszélgetni. Nála – aki nem egy bálvány, nem talapzatról leszólogató celeb – mindez oly természetes, ahogy egy nyílvessző elröppen egy visszacsapó íj idegéről. Persze vannak, akik nem barátként tekintenek rá, s vagy irigységgel közelítenek a józan ésszel fel nem fogható eredményeihez, vagy megszállott csodabogárnak tartva, kinevetik.

Pedig aki időt szán az előadásaira, tapasztalhatja, hogy a Fehér Farkas elsősorban nem önmagáról, sokkal inkább az íjász családjáról, a Zrínyi-lány feleségéről, a World Archery-bajnok fiáról, annak ugyancsak bajnok barátnőjéről beszél szívesen. És persze valami önmagán túlmutatóról is, így vezetgetve hallgatósága figyelmét egy olyan cél felé, ami az ő nyílvesszője előtt se csupán holmi kijelölt célpont. Ezzel együtt szerdán természetesen szó esett élete gyakran elmesélt stációiról: a nyíregyházi tanulóévekről, a gépész üzemmérnöki végzettségéről, a maga tervezte gabonaszárító telepről, vagy arról, hogyan lépett ki az üzleti életből, ami bár olykor napi 2 millió forintot is hozott neki, csak éppen az értékes, családdal tölthető idejét rabolta el.

Többször hallgatva őt lehetetlen nem észrevenni, hogy ez a végtelenül egyszerű, mégis rendkívüli ember már nem keresi a szavakat, mint sikerei hajnalán, s a lelkéből leszűrt megállapításai is egyre pontosabban találnak célba.

Hitről és nemzetről

– Egészen 2008-ig versenyzőnek számítottam, aki önző módon csak önmagáért harcol. S amikor a győzelmek boldogsága már kevésnek bizonyult, építettem magamnak egy világot. Ma már minden, amit teszek, az ősi múlt tiszteletéről, a hitről és akaratról, a zászló becsületéről szól. No meg arról, hogy mindenhol büszkeséggel kell felmutatnunk a magyarságunkat – vezetett be szép lassan ebbe a különleges világba. Mónus József gyakran emlegeti, hogy csavarhúzóval a kezében született. Bármit megszerkeszt, így kitűnő anyagokból – az üveg svéd, a ragasztó amerikai, a bambusz kínai – maga készíti íjait és nyílvesszőit. Egy hétköznapi elme már azt hallva lefagy, hogy egy nyílvessző akár 1-2 évig is készülhet. Van, amelyik győzni született, közöttük több olyannal – a „senkikkel” –, amelyek soha nem juthatnak el semmiféle célba. A rangos vesszők külön nevet kapnak, s ha győzelemhez juttatják harcosukat, soha többé nem kell már harcba szállniuk. Ahogy fogalmaz, „megadja nekik a legyőzhetetlenség reményét”.

Felfoghatatlan sikerek

– Nekem sokkal könnyebb dolgom van, mint őseinknek volt, az én célpontjaim soha nem lőnek vissza – hangsúlyozta. Mégsem túlzó, amikor „harcot” és „győzelmet” emleget, vagy mikor „harcolj!„ csatakiáltásokkal száll versenybe. Valójában belső küzdelem ez, ahogy a belső út része az is, amíg az íjgyártástól eljutunk a célba érésig. Ha ezt nem értjük, azt sem érthetjük meg, hogyan gyűjthet be valaki 183 győzelmet, és lehet 4-szeres világbajnok, 24-szeres világrekorder, hogyan találhat bele – autók, házak és emberek közé célozva – 200 méter távolságból, a sümegi vár fokáról egy selyempárnába, vagy az egri vár bástyájáról 180 méterről, a Dobó téren egy ágyúgolyót tartó török turbánjába, illetve hogyan lőhet a világon a legmesszebbre, 653 méterre. S azt sem biztos, hogy dekódolni tudjuk, amikor úgy fogalmaz: – Akkor lődd el a nyílvessződet, amikor érzed, s már tudod, hogy eltalálod a célt.

Együtt vagyunk igazán erősek

Az isztambuli Hódítók Kupájának az ötszörös győztesétől úgy félnek a törökök, hogy korábban az előzőleg győztes íját, nyilát, sőt még az ideget feszítő három középső ujját is letiltották, s a hüvelykkel kellett lőnie. De május 30-án ismét rajthoz áll, várja Várpalota, Visegrád és Diósgyőr, ott bástyalövések, és az évi 7-8 világverseny, ahol büszkén emelheti a magasba a magyar trikolórt.

Egyedül az bántja, hogy rengeteg irigye van még a sportíjászok között is. Pedig ahogy zárásképpen üzente: – Nem kell mindenkinek íjász világbajnoknak, világrekordernek lennie. Ha valaki boldog abban a munkahelyi, baráti, családi kis közösségben, amelyben él, azt büszkén fel tudja mutatni, és ha ez a boldogság a zászló- és a múlt tiszteletével is párosul, akkor ugyanazt a harcot vívjátok, mint én. Felül kell emelkedni az önzésen és irigységen, egymás mellé kell állni, vállvetve, s meg kell mutatni a világnak, hogy együtt mi, magyarok nagyon erősek vagyunk!