„Nem könnyű szabadnak lenni”

Nyíregyháza - Aki megtanulta az erőszak nyelvét, nem felejti el – véli Dragomán György.

Nagyszerű vendégek, izgalmas témák: Boldizsár Ildikó a mesékről, Grecsó Krisztián a családról, Tompa Andrea a hallgatásról beszélt a Művészasztal eddigi eseményein, a múlt heti vendég, Dragomán György pedig arról mesélt Kováts Juditnak és a zsúfolásig megtelt MŰvész Stúdió közönségének, miként élte meg kamaszként a diktatúrát, és hogy mit gondol a szabadságról.

Az író, műfordító egy évvel a romániai forradalom előtt települt át családjával Magyarországra, mint fogalmazott: euforikus állapotban.

– Tizenhat évesen átélni egy ilyen sorsfordító eseményt, óriási dolog, én ebből táplálkozom a mai napig – mondta az író, akinek A fehér király című, több mint harminc nyelvre lefordított műve a kiskamasz Djata szemével láttatja a diktatúra mindennapjait.

A forradalom előszele

– Marosvásárhely volt az első város, ahol 1989-ben vér folyt, az erőszak előszelét pedig én már gyerekként éreztem az utcákon, a tereken, az iskolában. Biztos nem véletlen, hogy 13 éves koromban arról írtam, hogy lelövik a diktátort. Apám elolvasta, és azt mondta: úgy tűnik, tehetséges vagyok, de ezt inkább ne mutassuk meg senkinek… A fehér király főszereplője szinte egy szuszra meséli el a történéseket: attól fél, hogy ha elhallgat, nem szólalhat meg többé, ezért nem engedi, hogy bárki is a szavába vágjon. Története nem köthető helyhez és időhöz: diktatúra volt, van és lesz. Én nem tudom, milyen lenne egy diktatúra nélküli világ, mert belém égett: aki megtanulta az erőszak nyelvét, nem felejti el; aki adott vagy kapott már pofont, az benne van a zsigereiben, amíg csak él. Ha mi sejtettük volna, hogy már csak egy évet kell kibírnunk, maradtunk volna, de nem volt elképzelhető, hogy valaha is véget ér. Eljött az pont, amikor már nem maradhattunk tovább, amikor viszont áttelepültünk, elég gyorsan kiderült, hogy itt sem végtelen a szabadság – mesélte Dragomán György, akinek műveit a Móricz Zsigmond Színház művészei elevenítették meg.

Ritmusa volt a csendnek

Elénk tárult néhány részlet A fehér királyból és a Máglyából is. Ez utóbbiról Dragomán György azt mondta: – Bántott, hogy korábban nem tudtam megírni a csendet. A fehér királyban nem lehetett (nem engedte a cselekmény), ezért született meg a Máglya, amely a Ceausescu bukása utáni élet visszásságait mutatja be. Emmát, aki elveszítette szüleit és otthonát, nagyanyja veszi magához, a lány a szülők és nagyszülők régóta cipelt terheivel küzd meg lelki szabadságáért. Ez az elhallgatott titkok könyve, amihez egy új, radikálisan más hangot kellett találnom: olyat, amelyen a lány képes megszólalni. Inkább hallgat, csak hogy ne kelljen beszélnie, ő a belső monológjain keresztül meséli el a történetét. A figurája közelebb áll hozzám, mint Djatáé, talán mert gyerekként én is szerettem csendben lenni: a nagymamám kertjében naphosszat képes voltam például nézegetni a hangyákat – ott ritmusa volt a csendnek, az volt az én belső fejlődésem helyszíne – mondta az író, aki arra a kérdésre, hogy szerinte inkább felejteni vagy emlékezni kell-e, azt felelte: szerinte ez utóbbi.

– Attól félek, hogy ha elfelejtjük a múltat, nem fogjuk tudni, hogy kik vagyunk. Ezért én megtanultam emlékezni. Például a könyveimmel, amelyekben remélem, mindenki megtalálja azt, ami miatt szeretheti.

Írók, drámaírók színe-java

A különleges, koncepcióját tekintve is egyedinek mondható Művészasztal A Vörös Postakocsi Műhely, valamint a Móricz Zsigmond Színház együttműködése révén valósul meg. A rendezvénysorozat egyértelmű célja, hogy a magyar írók, drámaírók színe-javát bemutassa Nyíregyházán, azonban a szokásostól eltérő módon: nem pusztán beszélgetve velük, hanem műveikből alkotott színpadi produkciók révén is.

SZA