Ilyen Norvégiában, szános kutyák között

Akkor már volt egy szibériai huskyja, együtt sprintversenyekre jártak. Végül 2017 őszén Norvégiába költözött – eleinte úgy gondolta, csak egy szezonra marad, de annyira magával ragadta ez a világ, hogy „kicsúszott a kezei közül az irányítás”, és azóta is ezzel foglalkozik.

Kilométerek és mínuszok

– Az első norvégiai munkahelyemet egy önkéntesközvetítő honlapon keresztül találtam, de nagyon sok hasonló hirdetést lehet felfedezni a közösségi oldalakon – árulta el lapunknak Rácz Virág.

– Rengeteg kennel van a környéken, hiszen ez itt egy nagyon népszerű sport. Először olyan helyen dolgoztam, ahol fajtatiszta szibériai huskykkal foglalkoztunk: direkt ilyet kerestem, hiszen ezt a fajtát ismertem.

Ott egy ismerősön keresztül találkoztam először alaszkai huskykkal, és nagyon megtetszettek, így a következő szezonban már egy olyan kennelhez mentem, ahol ilyen kutyákkal dolgozhatok.

Az alaszkai huskyt pont úgy kell elképzelni, mint egy bármilyen tetszőleges, nagytestű, magyar keverék kutyát, talán kicsit szőrösebb. Nincs fajtasztenderd, tehát nincs meghatározva, hogy milyen legyen a füle, farka, színe – így teljesen mindegy, hogy néz ki.

A különlegességük a teljesítőképességben rejlik, ezek a kutyák napi 200 kilométer megtételére is képesek, akár mínusz 40 fokban is.

Virág jelenleg egy olyan kennelben dolgozik, ahol szánhúzó kutyákkal túrázni viszik a turistákat. A versenyzés és turistaprogramok teljesen más fizikai erőnlétet igényelnek embertől és ebtől egyaránt. Amíg egy nagyobb megmérettetésre egy csapatban egy ember 12-14 kutyát fog be egy szán elé, addig egy túrára öt-hat kutyával indulnak.

Rácz Virág szerint a kettő közötti különbség akkora, mintha a 400 méteres és a maratoni futást hasonlítanánk össze. Bár jelenleg a vezetett turistautakból áll a munkája, az igazi szerelme a versenyzés maradt.

Hosszú távú tervek

– Eddig 200 kilométeres hosszú távú versenyeken indultam, de egy ilyen megmérettetés akár 1700 kilométeres is lehet – mondta Rácz Virág. – Általában 50-100 kilométerenként van egy ellenőrző pont, ahol megállhatunk pihenni, és megetethetjük a kutyákat.

Mi csak akkor alhatunk, ha már elláttuk a csapatot, de akkor is jellemzően csak napi 3-4 órát, akár több mint egy héten át. Minden ellenőrző ponton állatorvosok vannak, ahol megvizsgálnak minden szánhúzót: ők is dönthetnek arról, hogy a hajtó mennyi kutyával folytathatja a versenyt.

A rajttól a célig minden ellenőrző ponton meg kell jelenniük a versenyzőknek, és csak a kötelező túlélőfelszerelést kell magukkal vinniük, az állateledelből és szalmából a négylábúaknak a pihenőpontokon tankolhatnak fel.

– Egyszer egy versenyen hóviharba kerültem, amire nem számítottunk, hiszen az előrejelzés nagyon szép időt ígért – idézte fel Rácz Virág egyik legemlékezetesebb élményét a versenyekről.

– Fiatal, tapasztalatlan kutyákkal mentem, és letértünk az útvonalról, bementünk az erdőbe. Megpróbáltam kivezetni őket, de olyan nagy volt a szél, hogy nem tudtam állni, így végül kúsznom kellett a hóban, miközben húztam magam után a kutyákat. Akkora volt a vihar, hogy még a szán elejét sem láttam, de végül szerencsésen megtaláltuk a helyes utat.

Mély kapcsolat

– Ezekkel a kutyákkal nagyon mély és különleges kapcsolatot lehet felépíteni, mintha családtagok vagy a legjobb barátok lennénk. A versenyzéssel ma már hosszú távra tervezek, az a célom, hogy egy napon saját kennelem legyen– mondta Rácz Virág.

NA