Legyen a doni katasztrófa örök mementó!

Örökül hagyta rám megboldogult édesapám, id. Galambos Béla ny. iskolaigazgató, történelemtanár, a II. világháború keleti frontján megsemmisült 2. magyar hadsereg tartalékos főhadnagya hadi kitüntetéseivel együtt a dokumentumgyűjteményét is.

E szövegek között olvasom már sokadjára apám kézzel írt visszaemlékezéseit, s akadt a kezembe a hajdani bajtárs, Bácskai Bertalan „Doni emlékek” dolgozatát apám figyelmébe ajánló kísérőlevele. Szerintem érdemes elolvasni!

A levél

„Kedves Béla Barátom!

Szeretettel ajándékozom a »Doni emlékek...« című dokumentumgyűjteményt, fenti visszaemlékezésemet, ami már történelem! 1993. január hónapban lesz fél évszázados évfordulója a 2. magyar hadsereg tragikus végű harcainak.

A mellékelt katonai térképvázlatot a Bártfai Szabó László vezérkari tiszt »Utolsó emberig« című könyvében lévő térképről nagyítottam, ami az akkori harci helyzetet rögzíti. Látható rajta a három hídfőállás: I. urivi, II. scsucsjei, III. pavlovszki doni hídfők, ahol az orosz egységek a Don folyó felénk eső részén voltak. Innét indították meg borzalmas támadásukat 1943. január 12-én és 14-én.

A mi kassai 21. gyalogezredünk (1942 nyarán részt vett a Kurszktól a Donig tartó támadásban), a 2. magyar hadsereg a frontvonal déli szárnyán volt védőállásban. Az ezredünk III. zászlóaljának védőkörletén (a térképvázlaton nagyítva rajzoltam) látható: a 7., 8. és a 9. század védőállásban. A 8. századnak voltam a parancsnoka mint fiatal tiszt, a III. számú pavlovszki hídfővel szemben, igen veszélyes helyen. A Don folyó felénk eső oldalán egy orosz zászlóaljerő volt, ahonnan több támadást kaptunk. E harcokban is több katonám halt hősi halált. A túlerővel szemben nagy volt a századom vesztesége!„

”1943. január 12-én az urivi hídfőből, majd január 14-én Scsucsjénél törték át a frontot a túlerőben lévő szovjet csapatok. A 30 fokos hidegben, a borzalmas utóvédharcokban, visszavonulásnál ezredünk teljesen felmorzsolódott, megsemmisült. Ezredparancsnokommal, vitéz Benkő Sándor ezredessel kerültem szovjet hadifogságba, 1943. január 20-án Bugyennij helység körzetében. Számomra megkezdődött a több évig tartó szovjet hadifogság láger­életének sok-sok megpróbáltatása, szenvedése.

A tambovi és krenovojei hadifogoly-gyűjtőtáborokban a tetű okozta kiütéses tífusz miatti magas láz a szívemet támadta meg, az éhséggel párosulva teljes legyengülés állt be... Orvosi ellátás és gyógyszer nem volt. A gyűjtőtáborban naponta több százan haltak meg! A tömegsírok »gödreit« velünk ásatták, és a ruhájuktól megfosztott, csonttá fagyott hadifogolyhullákat oda hányatták be! Részt vettem ilyen munkában...! Borzalom még visszagondolni is!

Az oranki és szuzdali hadifogoly tiszti táborokban, ahová aztán kerültem, a mindig éjszaka és órákon át tartó kihallgatásokat a CSEKA, GPU, NKVD (most KGB) emberei végezték embertelen módszereikkel. Tolmácsok az e­mig­ránsok voltak, mint például Vas (Weinberger) Zoltán...

Az NKVD-tisztek kegyetlen, cinikus arca szinte most is előttem van, a régi mordály pisztolyukkal hadonászva olyan lelki megrázkódtatást okoztak, hogy nem csupán a front, de a hadifogság borzalmait is átélem azóta is álmomban, s kimerülten ébredek.„

Miért és kiért tették?

”Csak elvileg érintettem az átélt eseményeket, részletekbe már nem bocsátkozom, a borzalmakat magammal viszem a sírba. Ugyan kit érdekelnek már ezek!

Miskolcon még három volt hadifogoly bajtársam él, ők is betegek. Zászlóaljunk katonaorvosa, dr. Rátonyi Ákos az elmúlt évben halt meg. Sokat vigasztaltuk egymást a hadifogolytáborokban..., ahol reménytelen helyzetben, betegen vánszorogva, borzalmas volt »élni«!

A doni harci helyzetet rögzítő térképvázlat mindennél jobban beszél. A 7. század parancsnoka, Tóth Ernő főhadnagy hazakerült, a 9. század parancsnoka, Darázs Illés főhadnagy az utóvédharcokban hősi halált halt, én pedig szovjet hadifogságba kerültem. Csak az fáj, hogy a századom hűséges, bátor katonái ott véreztek el az orosz hómezőkön. Rájuk mindig kegyelettel és tisztelettel gondolok. Imádkozom értük, a hősökért, akik a legdrágábbat, az életüket áldozták!

Miért és kiért tették? Erre majd a történelem ad választ.

Az I. világháborúban Galíciában, Lemberg (Lviv) körzetében 1914. szeptember 10-én a nagy orosz offenzíva alkalmával halt hősi halált édesapám. Nem ismertem, mert akkor csak 6 hónapos voltam. Emlékezzünk és imádkozunk az elhunyt hős katonáinkért, kérve Istent, hogy adjon nekik boldog nyugalmat és örök emléket! Ez a cél vezetett e szerény visszaemlékezésemmel, amit szeretettel ajándékozok.

Legyen a doni katasztrófa örök mementó!

...Így, életem alkonyán, 78 évesen még felhívnám mindazok figyelmét, akik ezt olvassák, emlékezzenek, és ne felejtsék el a sok véráldozatot követelt második világháborút s annak legdrámaibb részét, a doni katasztrófát!„

Miskolc, 1992. szeptember

Bácskai Bertalan aranydiplomás ny. tanár,

a Magyar Érdemrend lovagkeresztje tulajdonosa

Trianoni árnyak – rossz felszerelések

A II. világháború keleti hadszínterén bevetett magyar honvédség felszereltségéről érdekes adalékokat közöl a www.arcanum.hu online kézikönyvtárában található „A Magyar Királyi Honvédség a 2. vh.-ban” tanulmány, amelynek a hadrendet taglaló fejezetében az alábbiak olvashatók: A gondot mindenekelőtt a minőségi mutatók alacsony szintje jelentette. A tíz hadtestből csupán egy volt gépesítve, az is csak részben. A gyaloghadtestekben igen kevés gépjármű volt, a szállításokat országos járművekkel (szekerekkel) kellett megoldani. Ez igen nehézkessé, lassúvá tette őket. A fegyverzetük sem volt a legkorszerűbb. Nagyon kevés sorozatlövő (géppisztoly, golyószóró, géppuska) fegyverrel rendelkeztek. Az állomány döntő többsége felújított és korszerűsített első világháborús ismétlőpuskákkal volt felszerelve...

A trianoni tiltások miatt a honvédség kiképzettsége is sok kívánnivalót hagyott maga után. Ez leginkább a tartalékos (tiszti, tiszthelyettesi és sor) állomány vonatkozásában mutatkozott meg. A felkészítésekre és a kiképzésre igen rövid idő jutott, és nem volt meg a kellő anyagi és technikai háttér. Így az elméleti felkészítés és a stílus (drill) gyakorlatok játszották a főszerepet. Ez sajnos jellemző volt a tisztikar felkészültségére is. A kiváló elméleti ismeretekkel rendelkező katonai vezetőknek szinte alig jutott lehetősége arra, hogy meglévő tudásukat – különösen nagyobb kötelékek vezetésében – a gyakorlatban is kiműveljék.