Ha ők nincsenek, mást írnának a könyvek

Minden kornak megvannak a meghatározó történelmi személyiségei, akik valami olyat tettek le az asztalra, amivel jelentős hatást gyakoroltak a történelemre. Nincs ez másként Zajta és Vállaj történetében sem, a két településben közös, hogy az elvesztett „nagy háború” után rájuk is szemet vetettek a románok, ám végül nem sikerült őket elorozni hazánktól. Könyvbe illő, sokszor legendás elemekkel fűtött történetek fémjelzik a nagy tetteket, melyekkel sikerült mindezt elérni, és bár egyes részletek valóban csak legendák, egyvalami biztos: ha akkor nincs az a néhány ember, akik semmitől sem félve kiálltak településeikért, ma már mást írnának a történelemkönyvek.

Miért kellett neki térkép?

Vitéz Gaál Lajos kántortanító révén Zajta is magyar település maradhatott Trianon után, és bár nemrég ünnepeltük a nemzeti összetartozás napját, a kántortanító tetteire egész évben érdemes emlékezni.

Kosztya Zoltán, Zajta polgármestere lapunknak elmesélte, Trianon után a román katonák nem vonultak ki a településről, vitéz Gaál Lajos viszont a katonai térképek alapján rájött, hogy a trianoni határ nem ott húzódik, ahol a katonák gondolják.

– Mindennek írásos nyoma is van, hiszen fennmaradt a levéltárban egy dokumentum, melyben felszólítják a kántortanítót, hogy szolgáltassa vissza a katonai térképeket. És ugyan miért volt szüksége egy kántortanítónak a katonai térképekre? Vitéz Gaál Lajos átszökött az akkor még Rozsály és Zajta között húzott határon, és egykori osztálytársának, Huszár Károlynak írt levelet. Huszár Károly a háború utáni időkben egy rövid periódusban hazánk miniszterelnöke volt, s bár a levél írásának időpontjában már nem ő vezette az országot, a kapcsolatait latba vetve sikerült elérni, hogy távozásra bírják a román katonaságot. Ha nincs vitéz Gaál Lajos, és nem veszi észre, hol húzódik a valós határ, akkor könnyen lehet, hogy Zajta ma Románia része lenne – hangsúlyozta a polgármester.

A plébánián „vendégeskedtek”

Néhány éve, a nemzeti összetartozás esztendejében a megyenapnak is a település adott otthont, s akkor adták át az impozáns első világháborús emlékművet is.

– A mai napig jó kapcsolatot ápolunk a környező településekkel, egy évszázada nagyon örültek Zajta sikerének, s bíztak benne, hogy nekik is sikerülhet lerázni a román igát. Sajnos ez nem történt meg, de ettől függetlenül nem szakíthattak el minket a határok – hívta fel a figyelmet Kosztya Zoltán.

– Becsky Sándor jegyző és Láng Gyula esperes voltak Vállaj vezetői, a jegyző az önkormányzatiságért, míg Láng Gyula az egyházi irányításért felelt. A „legenda” szerint a háború után érkező határrendező bizottságok tagjai – érdekes módon még japán is volt közöttük – a plébánián laktak. Az esperes beszélt franciául, és „rendesen vendégül látta őket”. A történet úgy szól, hogy ezek az antanttisztek szerették az italt, és az esperes „vendégszeretetének” hála reggelre úgy gondolták, Vállaj mégiscsak Magyarország része, és nem Romániához tartozik – osztotta meg a történetet lapunkkal Vilmos István, Vállaj polgármestere.
Persze, mindez nem teljesen fedi a valóságot, ám az bizonyos, e két embernek vitathatatlan érdemei vannak abban, hogy a település ma hazánk része.

– A szakirodalom alapján a határok már rendelkezésre álltak, s valóban van egy olyan törés bennük, ami úgy fest, mintha utólag módosítottak volna valamit. A jegyző nevéhez is kapcsolódik egy történet. Akkoriban Nagykároly volt a járási központ, s elvileg a vállaji dokumentumokat is ott őrizték. A legenda szerint ezeket az iratokat egy éjszaka alatt elszállították onnan, hogy csak Magyarországon lehessen rájuk bukkanni. Ezt elég nehéz lenne elhinni, hiszen hogyan lehetett volna egy járási központból az éj leple alatt egy szekérnyi dokumentumot átszállítani? – tette hozzá a polgármester.

A történet valóságalapja az, hogy valóban jártak különféle biztosok a településen, s az ott élőket előzetesen felkészítették e személyek látogatására.

Hűek Magyarországhoz

– Ha egy kérdezőbiztos a háború után megkérdezte, az emberek hová járnak iskolába, vásárra, ügyeket intézni, akkor bár Nagykároly csak 10 kilométerre van, minden lakos Mátészalkát, Nyírbátort, esetleg Nyíregyházát említette. Minderre azért volt szükség, hogy egyértelmű legyen, Vállaj Magyarországhoz hű – tekintett vissza Vilmos István.
A legendák hozzátartoznak a települések életéhez, az emberek szívesen mesélik őket, és bármi is történt cirka egy évszázada, egy maroknyi embernek hála nem tehette rá bármelyik településre a kezét Románia. Azonban a határ közelében fekvő több mint 30 sváb település nagy része ma már nem hazánkhoz tartozik, Vállajnak viszont sikerült a bravúr, s a polgármester elmondása alapján napjainkban is büszkén ápolják a sváb hagyományokat.