Nehéz búcsút venni a baráttól

Még most sem hiszem el, hogy nem hallom a kedves, megnyugtató hangját. Mindig figyelemmel kísértük Jóskámmal, a férjemmel az írói, költői munkásságát. Az életünk úgy alakult, hogy a pedagóguspályánkon sokszor találkoztunk. Beszterecen tanítottunk hét esztendőt. Előttünk jó pár évvel dr. Csermely Tibor és felesége, Zsuzsa tanítottak ott. Sokat beszéltek róluk a volt tanítványaik, rengeteg kedves emléket hagytak maguk után. A lelkiismeretes pedagógusmunka példaképei voltak ők. Kölcsönös barátság szövődött közöttünk. Ha találkoztunk, mindig szeretettel emlékeztünk a régi tanítványainkra, a kedves szülőkre. Sajnos, az életünk úgy hozta, hogy tragédia érte a családunkat. Testvérem, Farkas István Tibor a Tiszába fulladt, így el kellett költöznünk Beszterecről. A sok kedves emlék még ma is él bennem. 

Tiborral 62 évig, haláláig tartottuk a kapcsolatot, mindig barátok maradtunk. A zene, az irodalom, a sport szeretete egy életre meghatározta közös gondolkodásunkat, s összekötött bennünket. Az írásait mindig elolvastam, szeretettel gratuláltam neki, amit örömmel fogadott. A Bencs-villában sokat találkoztunk feleségével, Zsuzsával, lányával, Ágival. Előre foglalta a helyet nekünk, s ilyenkor, a műsor után sokáig beszélgettünk. Ezeken a rendezvényeken mindig kedveskedett nekünk az újabb alkotásaival. Az egyik, a „Hazafelé” c. kis kötete nagyon megható volt, de mintha azt sugallta volna, már Ő is készül az Örök Hazába! Öt gyönyörű verse ékesíti ezt a szép kötetet: „Szentséglátogatás”, „Valamire mi mindig várunk”, „Ima”, „Evezz a mélyre”, „Megöregedve”. Mindig csodáltam munkabírását. Nagyon fájdalmas volt most a búcsúzás. Szinte ma sem hiszem, hogy a koporsója mellett álltam. Sajnos Jóskám már négy éve elment az Égi Hazába. Ő a férjem temetésére nem tudott eljönni, mert már akkor is nagyon fájt a lába. Nem gondoltam, hogy ilyen váratlanul elmegy ő is utána. 

Tibikém! Befejezésül engedd meg, hogy idézzek „Megöregedve” című versedből: „Ha fáj a lábam, s nehezen mozdul,/ Te volnál, aki segít nekem,/ az Ungvár sétány padján leülve,/ egy kicsit még pihennél velem!” 

-Horváth Józsefné