Retro emlékeim: Csaholc

A „retro” latin szó jelentése: múltat idéző. Én akkor születtem Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, amikor Sztálin meghalt. Ez nem teljesen igaz, mert Sztálin 1953. március 5-én hunyt el, én pedig novemberben jöttem a világra, de élményekkel teli gyermekkoromat a megyében töltöttem.

Csaholcon születtem 1953. november 20-án, ebben a fehérgyarmati járásban lévő Szatmár megyei kis faluban, nem messze a magyar–román–ukrán hármas határtól. A bátyám akkor már egyéves körüli lehetett, ő 1952. szeptember 15-én született a mátészalkai kórházban. Én korábban érkeztem, mint várták, ezért a szülésnél édesapám „segédkezett”. Mikor a bába odaért, megállapította, hogy apám mindent szakszerűen csinált, miután engem is megvizsgált, csak annyit mondott, hogy akkora, mint egy cső kukorica (ott akkor úgy mondták, mint egy csű tengeri), de egészséges.

Csaholc Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti felén, a szatmári Erdőháton fekszik. A falu határában folyik a Túr folyó. Romantikus stílusú református temploma 1828–1867 között épült, 1874. augusztus 19-én majdnem teljesen leégett a toronnyal, a lelkészlakkal, a tanítói lakással, 32 házzal, valamint a szárazmalommal együtt.

Édesapám az iskola elvégzése után lett könyvelő Csaholcon, ahol szolgálati lakást is kapott mint családos ember, ugyanis tanulmányai alatt ismerkedett meg édesanyámmal, akkoriban házasodtak össze, és rá egy évre született a bátyám. A kétlakásos szolgálati épület egyik lakában az igazgató élt, akit mi a bátyámmal, Endrével úgy neveztünk, hogy „igadó bácsi”. A Csaholcon töltött két évből csak a szüleim meséiből emlékszem néhány történetre. Például, amikor édesapám megjött a munkából, mi mindig a zsebében turkáltunk „madárlátta”, azaz maradék kenyérdarabok után. Szüleim igencsak restelkedtek, amikor „igadó bácsi” átjött hozzánk, mert neki is turkáltunk a zsebében, ami neki nagyon tetszett, így amikor lehetősége volt rá, cukorkát is dugott a zsebébe, ami minket a bátyámmal még inkább a turkálásra ösztönzött. Az igazgató ugyanis ekkoriban még agglegény volt. Később megházasodott, de akkor mi már nem laktunk Csaholcon.

A szüleim mesélték, hogy a szolgálati lakással szemben lakó Péter bácsi már idős ember volt, nagyot is hallott, de gyakran átjött hozzánk rádiót hallgatni. Egy szilveszterkor (1954-ben) Péter bácsi vigyázott ránk, a rádiót hallgatta, míg szüleink elmentek a művelődési házba szórakozni. Nagyot hallott, ezért fülét a hangszóróra tapasztva hallgatta a műsort. Néha hátranézett és megnyugodott, hogy a gyerekek szépen játszanak a karácsonyra kapott kis, fából készült, lovacska vontatta szekérrel. Édesanyám csak reggel vette észre, hogy a fenyőfa alatt kis hamukupacok sorakoznak. Az asztalterítőt az udvaron kirázta és kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját, hogy tiszta terítőt vegyen elő, ami nem volt lehetséges, mert ameddig mi elértünk, minden tiszta ruhán, terítőn ott sorakoztak a kis kupacok…

Fotók: a szerző archívuma